Érdemes világot látni. Érdemes néha kiszakadni megszokott közegünkből és belekóstolni valami újba, másba, hátha tanulunk belőle valamit. Különben még a végén elhisszük, hogy semmit nem lehet másképpen tenni, mint nálunk csinálják. Egészen kicsi, szinte észrevétlen apróságokból is levonhatunk megszívlelendő tanulságokat.
Mondjuk az is igaz, hogy jómagam nem mentem túl messzire világot látni. Azt is erős túlzás lenne állítanom, hogy teljesen új, szokatlan közegben voltam. A Kolozsvári Magyar Napok (KMN) ugyanis a tizennegyedik kiadásához ért, én meg eddig egyetlenegyet sem hagytam ki. Ha rajtam múlik, ez sokáig így is marad. 
Úgy két éve már leírtam, hogy ez az a fesztivál, amelynek van szellemisége, mégpedig jó értelemben vett kortárs, erdélyi szellemisége. Ez azóta sem változott. Ez vonz oda rengeteg embert. A programok, a koncertek a ráadás. A különböző rendezvények nem tolakodóak, hanem diszkréten megteremtik azt a közeget, amelyben az ember jól érzi magát. 
Minden évben akadnak újdonságok, amitől teljes joggal támad olyan érzésünk, hogy világot láttunk. Az egyik régi kultúrkávézóban például meglepetten tapasztaltam, hogy egy gyönyörű, ébenfekete pincérnő szolgál ki. Természetesen angolul. Megkérdeztem tőle, honnan származik, mondta is, hogy kameruni. Volt egy társa is Nigériából. A tulajdonostól aztán megtudtam: kényszer szülte megoldás, mert egyszerűen nem talált más munkaerőt. Mondtam neki: azt hittem, hogy valamilyen zseniális marketingfogás. – Akkor az – hagyta rám beletörődötten. Elég volt tehát betérnem egy kolozsvári kávézóba ahhoz, hogy világot lássak. 
Több oldalon tudnám sorolni élményeimet, de az unalmas lenne. Elég lesz talán annyi is, ha egy viszonylag jelentéktelen apró részletet felidézek. Egyik régi kolozsvári barátommal szokásunk, hogy a magyar napokkor játszunk néhány sakkpartit. Idén a kolozsvári magyar főkonzulátus udvara is rendezvényhelyszín volt, azt választottuk erre a célra. A sakktáblát és a sakkbábukat a barátom hozta. Egyszerűen leültünk egy asztalhoz és elkezdtünk játszani. Azután egyszer csak odajött hozzánk egy elegáns, öltönyös úr, és megkérdezte, hogy lefényképezhet-e minket. Feltehetően az egyik konzul volt, mert azt mondta, azért kéri ezt tőlünk, hogy szemléltethesse: az udvarukon lám, ilyesmivel is lehet foglalkozni. Mi ebben az alig észrevehető tanulság? A konzul udvariassága és kedvessége. Egy karót nyelt hivatalnok például felszólíthatott volna, hogy azonnal takarodjunk, mert mégiscsak egy komoly intézmény területén vagyunk, ahol nem szokás bejelentés nélkül magánrendezvényt tartani. Erről itt szó sem volt. Ott és akkor ezen nem lepődtem meg különösebben. Mert abban a közegben ez természetesnek hatott.
Utólag ütött csak szöget a fejembe. Lám, lehetséges, hogy egy magas rangú tisztségviselő a hétköznapi (bárcsak az lenne) ember udvariasságával, kedvességével szólít meg átlag polgárokat. Lám, lehetséges olyan közeget teremteni, amely az emberek kreativitását nem gúzsba köti, hanem egyenesen bátorítja. A kicsinyes, erőfitogtató, úrhatnám, primitív hivatalnoki magatartásnak van alternatívája. Bizony. Ilyenek az alig észrevehető tanulságok.