Ezelőtt hetven-hetvenöt esztendővel Csíkban még a helyi néprajzi hagyomány élő tájnyelvi adaléka, de a mindennapoknak is aktív része volt a mai korcsolya jelentésű gilics és vele a gilicsezés, a korcsolya pedig egész Székelyföldön, a falusi köznyelvben a kézzel húzott gyalogszánt jelentette, amin fát szállítottak. Csíkban tehát gilicset, Háromszéken glicsüt erősítettek a bakancs talpára, és a korcsolya nevezet szép lassan a drága, a bokát tartó, magas szárú cipővel egybeépített jégenjárót illette meg, ami lehetett műkorcsolya, gyorskorcsolya vagy hokisoknak való. A valamikori háziipar nyilván hasznossága miatt ügyeskedte ezt az eszközt fából, csontból, vasból, hogy megkönnyítse a jeges utakon való gyalogos közlekedést. Székelyudvarhely környékén és Háromszéken csáklya volt a neve, és szeges végű csáklyás bot járt hozzá, amivel az ember segítette az előrehaladását. Volt a neve csüd is, amikor állati lábszárcsontból, csüdből faragták. Akik ezt használták, azok csüdöztek. Na és ne feledkezzünk meg a „karmos” vaspatkóról sem.

Ezeket az eszközöket hasznosságuk miatt természetesen férfiak és nők is egyaránt használták. Mező Ferenc sportíró A magyar nők és a testi kultúra című sporttörténeti tanulmányában (1933) azt írja, hogy a 19. századi magyar hölgyek legnehezebben a korcsolyázással és a biciklizéssel barátkoztak meg. Ehhez az ellenérzéshez a korabeli orvosok is hozzájárultak, mert azt állították, hogy mindkettő ártalmas a nők egészségére. Ráadásul a közfelfogás illetlennek tartotta a korcsolyázást, mert az úrhölgy, ha elesik a jégen, szeméremsértő helyzetbe kerül. Ám az idegenből beszivárgó szórakoztató téli divatnak nem lehetett ellenállni, és 1869-ben megalakult a férfiakból álló Pesti Korcsolyázó Egylet. Vezetői közül Kresz Géza orvosdoktor szembeszállt az ósdi orvosi megítéléssel és a közvéleménnyel is. Mező Ferenc idéz Kresz visszaemlékezéséből: „A korcsolyázást megkezdvén, a nézők között észrevettük báró Eötvös József [neves magyar író; legfontosabb műve stílusalkotó regénye A falu jegyzője] két fiatal bájos leánykáját, akik mintha nagy érdeklődéssel kísérték volna ezt az új sportot. Felkerestük tehát az előkelő világ ezen egyik legelőkelőbb családját s kértük, hogy a szülők engedjék a hölgyeket a jégre, ne csak nézőkül, hanem a korcsolyázás megtanulására is. A mama ellene volt, a háziorvos, mint az egészséget veszélyeztető dolgot, ellenezte. S csak mikor báró Eötvös kijelentette, hogy nem lehet az egészségre a tiszta levegőben való mozgás ártalmas, sőt az egészségnek csak javára szolgálhat, engedtetett meg az ifjú bárókisasszonyoknak a korcsolyázás megkezdése.” Az Európai Manufaktúrák és Fábrikák Mesterség Míveik című könyv (Pest, 1818) még különlegességként említi a korcsolyakészítést. „Sikárkozó korcsolya vagy jégkorcsolya. Ez az eszköz a csizma talpánál keskenyebb fából való talpból, és az abba erősen bészegezett, hosszú, keskeny, elöl a szánka orra formán felfelé hajtott darab acélból áll; amelynek, a csizma talphoz szíjakkal szorosan oda köttetvén, az a haszna van, hogy az által a sima jégen könnyen és sebesen lehet csúszkálni vagy sikárkozni. Németországnak némely tájékain, nemkülönben Hollandiában, nemcsak a férfiak, hanem még az asszonyok is felette nagy ügyességgel tudják ezt az eszközt használni.” Ez a testmozgás és ügyességi próba a mindennapok, a szabadban végzett munka része volt, muszáj-bajnokok mozgása a téli tájban. A sport igazi jelentősége napjainkban is a tömeges testedző életmódvitelben ölthetne alakot. Tömeg, tehát névtelen egyének magánélete, egy ideális álom-államban például edzőtermek, uszodák, jégpályák az állam által finanszírozott fenntartása és a látogatók általi ingyenes használata! Nem időnkénti kegyként osztogatott kedvezmények, hanem állandó ingyenes hozzáférés! Közben kongatják a vészharangot (de csak ennyi!), hogy tömeges jelenség a kóros elhízás, hogy csak ülnek otthon az emberek és bambulnak a tévé előtt, ahelyett, hogy „mozogni” mennének. A napi sétához persze elég az akarat, nem is kell hozzá kisebb-nagyobb vagyonba kerülő futócipő, korcsolya, sífelszerelés vagy bicikli. A sétáló nyugdíjas megszokott látvány városaink utcáin. Egyébként számukra nem általános divat a sportos órarend, hiszen sokuknak nincs pénze bérleti díjra az uszodába, edzőterembe, sőt gyakran még a „mozgásmentő” gyógytornára is alig. Mindeközben úgy tűnik, a sport szó jelentése is változik, és nem feltétlenül az egészséges testgyakorlást jelenti, hanem a szórakoztatóipar része. Nyugodt lazaság, a szó igazi értelmében vett játék helyett alapelem már a „harc” és a feszített verseny látványossága, amelyet erre szakosodott edzők, sportorvosok és menedzserek készítenek elő és vezényelnek le. Igazából már egyáltalán nem játék, mert függetlenítette magát az unalmas hétköznapokat élő tömegektől, és szervezetten működik. Van minisztere és sok-sok hírneves híressége az edzőktől a sportolókig… a társadalom nagy többsége pedig csak nézi őket, azaz lustán bambul a lelátókon vagy a tévé előtt.