Furcsa jelenségre lettem figyelmes, ami a közösségi médiában – de nem csak – lopakodik lassacskán. Bizonyos körökben a Habsburgok relativizálása zajlik. Erdélyi magyarként groteszknek találom a dolgot. A közösségi médiában több konzervatív megmondóember elkezdte a Habsburgok „csodás” tetteit méltatni, kissé bújtatottan, de végzik az aknamunkát, hisz a számos korrekt véleményük közé becsempészik időnként az osztrák császárság, a Habsburg-ház iránti rajongásukat, csodálatot igyekezve kelteni a történelmet nem ismerő magyarokban, a magyar nemzetet tönkretevő uralkodók iránt. Mondjuk ki, labancos cselszövés és bomlasztás zajlik, egyelőre settenkedve. Mert miként is lehet a manapság oly sokat emlegetett szuverenitás kérdését a Habsburgokkal összeegyeztetni, amikor Bécsből döntötték el, mit akar a magyar? A jó öreg Wien mitől lenne más, mint Moszkva vagy Brüsszel?

Meglepődtem, amikor magyarországi, pontosabban egri ismerősömnél jártam, és szobájának falán hatalmas Ferenc Jóska-portré éktelenkedett. Sosem értettem magyarként, miként lehet egy, a magyar függetlenséget lábbal tipró császárt elfogadni, aki végezetül egy világháborúba is belesodorta az országot, aminek tudjuk, érezzük az eredményét. „Itt a nyilam! mibe lőjem?” – idézhetném Petőfit. De a döbbenet akkor vált úrrá igazán, amikor a budapesti Petőfi laktanyát átnevezték Mária Teréziára – ráadásul pont a Petőfinek szentelt évben. Hogy csúfot űztek-e jeles költőnkből, ezt mindenki döntse el ki-ki maga, de ugye várhattak volna legalább egy kicsikét vele. Van, amikor minden magyarázat erőltetett és gyenge lábakon áll. Van, amikor nem érdemes magyarázni, mert fölösleges, mert csak rontja a helyzetet. Ilyen a laktanya névcseréjének a magyarázata is. 
Január 7-én Madéfalván miről fognak szólni a szónoki beszédek? Hogy az ominózus – Petőfit „kiütő” – Habsburg császárnő milyen kedves és családszerető volt?
Amennyiben harcos asszonyok kellenek a honvédségnek, Zrínyi Ilona nem érdemesebb lett volna rá? De felmerül a kérdés, Ausztriának miért nincs Habsburgokról elnevezett laktanyája? Ott valahogy nem igyekeznek feléleszteni és futtatni a Habsburg-kultuszt. Pedig ők többet köszönhetnek nekik, mint a magyarok.
Na de kommentár nélkül álljon itt néhány gyöngyszem a Habsburgok „magyarszeretetéről”: az első és legfontosabb a szabadságharcaink vérbe fojtása. Magyarország tartományként, mai szóval élve gyarmatként való kezelése. Kiemelve Mária Terézia regnálása alatt elkövetett madéfalvi mészárlást, az aradi vértanúk gyalázatos kivégzését, a török hódoltság alatt kivéreztetett nemzetet, Magyarország etnikai összetételének megváltoztatását, az idegen nemzetek magyarság ellen való uszítását – Horea, Avram Iancu vérengzéseit –, a pálos rend betiltását, váraink lerombolását. 
Idézzünk a nagyoktól is. „Magyarok! ... Az Ausztriá­val való egyesüléstek volt a Ti szerencsétlenségteknek legfőbb oka. Ausztriáért foly véretek messze országokban, legbecsesebb javaitok szüntelenül miatta feláldozva, pedig a Ti országtok tette (a Habsburgok birodalmának) legszebb részét és mégis úgy néztek Titeket, mint valamely meghódoltatott tartományt…” mondta volt helyesen Napóleon. 
„Egy szerencsétlen órában a Habsburgok becsempésztettek az országba. Nem hívattak – hangsúlyozta Kossuth –, hanem a szó szoros értelmében becsempésztettek. És e pillanattól kezdve ránk zúdult az erőszakos németesítés, az elnyomás és a nyílt erőszak és alattomos ármányok összes eszközeivel a szenvedések végtelen sora…” Ha csak a fele igaz – szokták mondani –, akkor is szörnyű. És hamarosan itt van janár 7-e is. Emlékezzünk!