Történik, hogy éppen az utolsó oldalait olvasom Tánczos Vilmos Utolsó szavak című megrázóan szép könyvének, s „kapóra jön”, hogy a feleségem felhúzza a bejárati ajtónk kilincsét, s a kilincs a kezében marad. Letörött!
Visszalapozok a könyvben, s azonnal kimásolom egy ficujkára néhai Tán­czos Simon szavait a 432-es oldalról: „Aki hátul marad, az ajtót osztán béteszi. (… ) De amikor az ajtót béteszi, ügyeljen arra es, hogy végül osztán a gilincs valahogy ne maradjon a kezibe!”
Helyben vagyunk. Ha én húzom fel azt a kilincset, bizonyára megfogalmazódik bennem az önvád, hogy a nagymarha férfikezem az oka a balesetnek, vagyis nekem köszönhető a kilincs csúfos végzete… Persze, az esetet sem én, sem a feleségem nem kommentáljuk, de azért én magamban tusakodom… Ezt az ajtót, illetve ennek a zárát túlságosan elkomplikálták, megcifrázták. A szokásostól eltérően a kilincsre nem csupán a nyelv kiengedését és visszahúzását bízták, hanem a kilincset ha felemeljük, akkor az a zárat is előtolja. Így aztán a kilincs több funkciót látott el, mint amennyit hosszabb távon megbírt volna. 
A kulcs az évek során alig került használatba, vagyis kipihenhette magát, nem váslott el. Ez idő alatt a kilincset túlterheltük. Amikor felrántottuk, érezhettük, hogy megfeszül, mert erőltetett munkát végeztetünk vele. A kilincset egyfajta emelőként is használtuk. Az évek során ettől az erőltetéstől bizonyára berepedt „a nyaka”, míg aztán elérkezett a pillanat, amikor egy gyenge női kézben ott maradt, mint egy kérdőjel… Szerencsére ezzel a menet nem állt meg, a bent lévő kilincs ugyan a levegőben maradt, de a kulcs nyitja nélküle is az ajtót, és zárja .Nem záródtunk sem be, sem ki… A megkímélt kulcs tehát átvette a túlságosan megterhelt és szofisztikált kilincs szerepét.

…Ott tévedtünk, hogy nem használtuk a hagyományos, biztosabb eszközt, a kulcsot, amely a zárban sarkon fordulva könnyedén elvégzi a feladatát. A kilincs felrántása kényelmesebb volt, hát be is idegződött ez, megszokottá vált. Csak hát a kényelmesség, a megszokottság megbosszulta végül magát! Most már csak az kellene tulajdonképpen, hogy legalább formailag a helyére kerüljön a kilincs, a szemünk, a látvány kedvéért. Legyen csupán csak fogantyú. Esetleg csak annyit várni el tőle, hogy a nyelvét visszahúzza, ha lenyomjuk… Mert ezután a zár működését, működtetését a megkímélt kulccsal megoldjuk. Eljött az ideje, hogy utóbbi végre végezze a feladatát, ami alól mi az évek során felmentettük a „gyengébb” társa rovására… 
Hány éve szereltettük fel mi ezt az ajtót ? (Korábban az a kommonista papondekli, pefelé-féle ajtónk volt… ) Igen, olyan húsz esztendeje szereltettük fel. Nos, a kérdés most az, hogy lehet-e más ilyen zárat vagy ajtót kapni még, hisz húsz év alatt ajtók és zárak százféle metamorfózison mentek át, modernizáción, hogy a piacon egyre nagyobb keresletnek örvendjenek, hogy győzzenek a nagy konkurenciában… A kereslet persze mindig az újabb, a látványosabb, a furfangosabb termékek felé irányul… Az is lehet, hogy már sem ajtót, se zárat sem gyártanak ilyent, nem beszélve a hozzávaló alkatrészekről… Elgondoltam, ha találok ilyen zárat, akkor egészében megvásárolom. Ez is megoldás lehet, jobb, mintha egy egész ajtót kellene megvenni, zárastól… 
A lecke fel van adva. Meg kell várni, hogy véget érjenek az ünnepek, és nyissanak az üzletek, a lerakatok, s akkor aztán majd fény derül a megoldási lehetőségekre… Egyelőre addig is az ember dúdolgatja magában a nótát, hogy „de mivel hogy nincs, fából a kilincs”… 
Aztán végigjárom a szaküzleteket. Jól sejtettem: ilyen zár már nincsen, ilyen ajtó sincsen. Marad a remény, hogy akad egy ezermester, aki talál valami megoldást. Talán a törött kilincset kipofozza, megjavítja, és visszaszereli a helyére. De a továbbiakban tényleg kímélni kell, és inkább a kulcsot forgatni gyakrabban a zárban… 
Tulajdonképpen számomra elég lenne megoldásnak egy fogantyúnak használt kilincs is, ami mellőzhető, ami csak a szemnek kell mint látvány, mert a kulccsal meg tudnók oldani a továbbiakban mindazt, ami egy ajtó nyitásához és zárásához elégséges. Még legalább húsz évig? Azután tényleg, aki hátul maradt, az ajtót osztán béteszi… Tulajdonképpen a hátralévő húsz év semmi! Semminek tűnt az eltelt húsz év is… A kezemet sem teszem rá majd a megjavított kilincsre (pusmogok) , amíg a húsz évig pihentetett kulcs meg tud fordulni a zárban… 
Persze, az én morfondírozásom és eszmefuttatásom túlságosan egyszemélyes, mert a dolgok nyitja, megoldása nem egy ember elhatározása, nem egy ember döntésétől függ. Az ajtónak két fele, két oldala van, és két kilincse… Az, hogy a következő húsz év végén közel leszek már a százhoz? Szóra sem érdemes! Szóra csak az érdemes, hogy ezután is lesznek cifrábbnál cifrább és komplikáltnál komplikáltabb ajtók, de Tánczos Simon bácsi üzenete időtálló marad: „Aki az ajtót béteszi, ügyeljen arra es, hogy végül osztán a gilincs valahogy ne maradjon a kezibe”!