A „kisebbségiség” az erdélyi magyarság alapvető létélménye. Több mint szociopolitikai „státusz”: a nyelvhez, kultúrához, egymáshoz való viszonyunkra is rányomja pecsétjét – melyet olykor patetikusan, olykor dühös indulattal viselünk. Sokféle viszonyulási mód létezik társadalmi helyzettől, kortól, nemtől, világképtől függően, de egy biztos: akár pozitívan, akár negatívan éljük meg, az identitásunk szerves része ez az állapot.

E kollektív identitástudat azonban lehetőséget ad a közösségiséghez, vagy legalábbis megteremti az arra való igényt, hiszen senki nem vitatja, hogy minél nagyobb az összefogás, minél inkább óvjuk történelmi-kulturális hagyatékunkat, és minél egységesebben képviseljük/képviseltetjük az érdekeinket, annál stabilabbnak élhetjük meg nemcsak társadalmi helyzetünket, de személyes szabadságunkat, identitásunkat is a mindennapokban. A periférián élő csoportok közös tapasztalatai arra tanítanak, hogy empátiával és szolidaritással forduljunk más, hasonló helyzetben állók felé is. Elvileg. A gyakorlatban viszont sokszor ennek az ellentéte tapasztalható.

Június hava mára hivatalosan a „Pride Month” (Büszkeség hava) nevet is viseli, melynek jegyében világszerte szexuális és nemi kisebbségben élőknek szerveznek kulturális eseményeket és felvonulásokat civil szervezetek. Romániában is több helyszínen: 13-án Bukarestben, múlt hétvégén pedig Kolozsváron rendeztek parádét. Ez utóbbin pedig idén a kolozsvári magyar queer közösség, a Látható társalapítója is megszólalt, magyarul elmondott beszédével adva hangot ennek az itthon kettős kisebbségi helyzetbe szorult csoportnak.

Bár legtöbben még mindig elutasítóan vagy tabuként (nem) kezelik ezt a témát, ez a gesztus rávilágít arra, hogy éppen annyi érintettje van itthon is, mint bármely más országban – csak közel sem kapnak annyi teret az érvényesülésre.

A kirekesztettség, a diszkrimináció, a nemzetek­közöttiség élménye – azazhogy itthon is, Magyarországon is egy kicsit kívülállónak érezzük magunkat – mindannyiunk számára ismerős és fájdalmas tapasztalat. Egy szexuális kisebbséghez tartozó erdélyi magyar kétszeresen szenvedi el ezt, és sokszor a saját nemzeti közösségén belül. Gyakran éppen azoktól érkezik a legerősebb ellenérzés – eufemisztikusan fogalmazva –, akik a leghangosabban hirdetik a magyarság összetartozását és a határokon átívelő nemzeti identitáshoz való jogot.

Amikor ezekről az értékekről, igényekről beszélünk, reflektálnunk kellene arra is, hogy mi magunk hogyan bánunk a kisebbségekkel. Főleg azokkal, akik ráadásul a mi tágabb csoportunk tagjai (lennének). Biztosítva vannak-e számukra azok a jogok, az az előítéletmentes bánásmód és biztonságos, tiszteletteljes környezet, amelyet mi mint minoritás követelünk magunknak? 

Minden perifériára kényszerített személy méltányos bánásmódhoz való joga elvitathatatlan. Ennek képviselete azonban akkor lehet csak hiteles, ha azt maga is megvalósítja a saját berkeiben. Mérföldkő az erdélyi magyar LMBTQ történetében, hogy önkéntes alapon szerveződni kezdett, és idén, nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot, nyilvánosan kiállt önmagáért. Ám ez nem elég – dupla minoritásként duplán megilleti őket a támogatás. Hiszen az, hogy ilyenfajta demonstráció mindeddig nem történt, nem azt jelenti, hogy korábban nem létezett ez a csoport, csupán azt, hogy a megbélyegzéstől való félelem mostanig megakadályozta őket abban, hogy felvállalják létezésüket.

A „Büszkeség hava” az egyenlő jogokért és az empatikus, emberséges viszonyulásért vívott mozgalom része, amely nem a másságot hirdeti, hanem a szolidaritást. Amely minden embert megillet, és amely kisebbségi pozícióból még inkább indokolt követelés. Erdélyi magyarként ezt jól tudjuk. Ezért, ha valóban a nemzeti egység és az egyenlőség elérése az érdekünk, el kell kezdenünk gyakorolni azt a saját közösségünkben.