Bent a vázában tulipánok, kint sűrűn hull a hó, a kisteraszon már betakarta a hervadó tőzikéket, és egyre nagyobb súly nehezedik az épp bimbózó nárciszokra és jácintokra. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem megyek el a csokitojás-készítő workshopra, mert fölösleges kockázat ilyen havazásban útnak indulni, még akkor is, ha csak két faluval arrébb készülök. Vagy ha mégis megyek, nevezzük át szaloncukor-készítésnek. És az is eszembe jut, mennyire abszurd reggel a havazás miatt kialakult dugóban araszolva arról olvasni, hogy aznap bizony főtt tojást kellett volna vinni az óvodába, hiszen tojásfestére készültek a gyerekek, és azt számolgatni, hogy ha már a reggel sietős és kapkodós volt, hogyan pótolhatnám az újabb mulasztást. Látom a fotót, hogy Csíksomlyón hónyulat építettek, aki szép hosszú füleivel ugrani készül. Aztán a húsvéti nagybevásárlás során a kezembe akad néhány karácsonyi mintás szalvéta és dekorációs csomag – hiába, a mostani túlkínálatban sok a pazarlás és a maradék, inkább az a csoda, hogy halloweeni tökök vagy boszorkányok nem gurultak elém. Ilyen körülmények közepette talán megbocsátja a kedves olvasó, hogy húsvét közeledtével Szabó T. Anna adventi verssorozatának utolsó darabját idézem: „az ünnep azé, aki várja”.
Várni pedig nagyon sokféle módon lehet. Lehet szigorú böjttel, bűnbánatot tartva, imádkozva, könyörögve, barkaágat szenteltetve, a szegényeket segítve, vállalva az áldozatot, bízva a megtisztulásban és kifejezve az ember Isten iránti szeretetét. Lehet ablakot pucolva, függönyt mosva, báránysültet és töltött tojást készítve. Lehet hagyományos gyimesi tojást írva, hagymahéjjal és zöld levelekkel festve, de speciális csillogó aranyló festékkel vagy zsugorfóliával, matricával díszítve. Lehet a legszebb, legautentikusabb locsolóvers után kutatva és azt megtanulva, vagy újat, aktuálisat és vicceset kitalálva.
És ahogy a várakozás, úgy az ünnep is ezerarcú. Lehet csöndes kis templomban hálát adva, a hajnali keresztutat végigjárva, lehet népviseletben a tapstéren ételszentelésre várva, példát mutatva. De lehet úrvacsorát véve, reménykedve, locsolókra várva, mert talán idén eljön, és elhív a bálba, lehet kurjongatva tobzódni, sőt lehet minderről tudomást sem véve a hegyekben túrázni vagy pálmafás szigeten kirándulni. 
És bár a lehetőségek tárháza végtelen, valami mégis közös valamennyi várakozásban. A természet ciklikussága, a húsvéti bárány vagy a piros tojás, a barka és az aranyeső mind-mind az életet és a megújulást hirdeti. Mert lehet, hogy az áprilisi hó betakarta a sarjadó nárciszokat, jácintokat és tulipánokat, tudjuk, hogy a hó elolvad, a virágok pedig megérezve a napsugarakat tovább fognak nőni, táplálkozva abból a hóléből is, ami most a nagy riadalmat okozta. Reggel a telefonom is „A reménykedés időszaka” címmel készített fotóválogatást nekem az elmúlt évek tavaszi fényképeiből. Mintha tényleg minden azt üzenné, csak ki kell várni. Mert „az ünnep azé, aki várja (…) a várók nem várnak hiába”.