Legutóbb mikor Bukarestben jártam, szerencsém volt megfigyelni a külvárosait, sőt a terelőútjait is a város keleti részén. Nem vagyok az az ember, aki nem tartja érdekesnek a monumentális város még monumentálisabb épületeit és/vagy szépségeit – kinek mit jelent a megalomán szocreál stílus –, de a nyüzsgése, az emberek és az autók más rezgésszámon járnak dugattyú- vagy lábmozgástól függően. Hogy miért írom ezt? Mert Bukarest, amennyire szép város egyeseknek, annyira koszos és szemetes, csak ez már nem ízlés kérdése, és nem egyesek látják így. Legfőképp a terelőutak mentén észlelhető: „Már távolról ezüstös pompába búj a hajnali nap tükörfénye / galádul a csóvák nyelvét renyhe szivárvánnyá törve” – mire gondol a költő? Nem harmat, nem dér, zúzmara vagy lelki impresszió – szemét. Nejlonzacslók, ilyen meg olyan PET-palackok, fémdobozok és a többi. Kis csilivili érdekességek, amiket a kíváncsi madarak vagy éhes vadak megrágcsálnak, megesznek, lenyelnek, majd jó esetben túlélik – de már érzik, gondolom, hogy hibádzik a dolog, mert az élet, annak rendje-módja szerint halállal kell véget érjen, ez alól meg egy kis pocok, egy gólya vagy egy róka sem mentesülhet. A lényeg, hogy olyan hőn szeretett fővárosunk tocsog a hulladékszigetektől, amelyek a réteken és bozótosokban úgy vándorolnak, mint a homokdűnék, sunyi-resten, biztos katasztrófát hozva. De kinek? Mert hát mit érdekelne minket a bukaresti szemét, amiért mindenki kivájná minden román szemét – mert azt ugye csak ők dobják el úgy és pont oda. Kisgyermek koromban megtanultam, hogy a cséj sápté ánj dé akászö ha megvan, nincs dupö ó lúnö ün Vászluj, mert akárhová menjen az ember, tudja, hogy „más asszonyát, csak ha az ura nincs otthon”, „borral sört soha”, „bicskát csak bálba”, „köhögni könyökhajlatba”, „pofot csak úgy, ha nem ütnek nagyobbat”, és a szemetet… – erre a részre nem emlékszem. Valahogy kicsiny kisebbségünkben a szexista, a matri- és patriarchális, a zsidós, rendőrös és a szocialista viccek jelentősen elterjedtek, mind mutatva valami hiányosságot, felnagyítva egy problémát, követendő irányt tételezve, ha nem is pontosat, de annak a biztos kizárását, ami a humor tényleges forrása. Ez a kultúra még nem alakult ki nálunk. A hibaészlelés csak tőlünk kívülálló problémákat érint – egyik sem teljesen a mi gondunk. Hiszen a medvés viccek nem lennének olyan viccesek, ha nem történne velük rengeteg malőr, a csavaros eszű székelyről szóló viccekről nem beszélve – a színészek is mondanak tekervényes dolgokat, ha nem jut eszükbe valami. De lássuk meg: Bukarest a köztudatban is szemetes; Székelyudvarhelyen viszont az aszfaltról lehet enni a laskát – ha nem kúszik el a kátyúkon, mint a giliszta. Ez még igaz is lehetne, csak sajnos nem az. Mert bár a város tisztának bizonyul – a kutya sem fekszik a saját ürülékébe –, Józsi bátyám vagy Mariska néném lelkiismeret-furdalás nélkül kiönti a szemetét a határ bokrosaiba. Két dologban reménykedem. Az egyik: hátha van olyan kegyes az Isten, hogy nem vitték magukkal a gyerekeiket, akik követhetik a példát. A másik, hogy túlmutat a csavaros ész azon, hogy a szomszéd kapuja elé dobjuk a szemetet, mert a szél nagy úr.