Volt idő, amikor bementünk a kisboltba, kikértük a pult mögül a portékát, az eladó összeszed­te, beütötte az árakat, mi pedig szatyrot ragadtunk, és közben váltottunk pár szót az időjárásról, a kenyér frissességéről vagy az élet nagy dolgairól. A vásárlás nemcsak tranzakció volt, hanem apró közösségi esemény is.
Aztán jöttek a multik. Mi ma­gunk szedtük össze a termékeket, bepakoltuk a bevásárlókocsiba, a kasszánál kipakoltuk, majd visszapakoltuk, hogy aztán az egészet kitoljuk az autóhoz. Traccsolásra már nem nagyon volt idő, de legalább egy „jó napot” erejéig még létezett valamiféle emberi kapcsolat a kasszással.

Az automata pénztárak megjelenésével azonban ez a minimális interakció is eltűnt. Maradt a pittyegés, a képernyő meg a „helyezze az árut a cso­magolófelületre” örök mantrája.
A legújabb trend pedig az automata kasszák elleni tiltakozás. Az érv egyszerű: „nem akarok a kasszás helyett dolgozni”. Csakhogy ebben van egy kis logikai bukfenc. Az önkiszolgáló boltban már eleve mi végezzük az eladó munkáját: levesszük a terméket a polcról, összegyűjtjük, cipeljük. Ez ellen senki nem lázad. De amikor a kasszás feladata következik, hirtelen elvi kérdéssé válik a dolog.
Aki valóban nem akar „más helyett dolgozni”, annak van megoldás: olyan boltba kell menni, ahol kikérjük az árut, majd fizetünk. Semmi szkennelés, semmi pittyegés.
Hogy mit hoz a bevásárlás jövője? Az ember nem az ellen­állásáról híres, főleg nem akkor, ha egy új rendszer kényelmesebb. Az egyre okosodó automata kasszák szaporodni fognak, mi pedig egyre rutinosabban szkennelünk, nyomkodunk és csipogtatunk, míg egyszer csak rácsodálkozunk: tény­leg volt idő, amikor ez máshogy működött? Harcolni lehet ellene, csatákat nyerni is, de ez a háború már az elején eldőlt.