Nemzeti ünnepeinken kívül is fontos feltenni e kérdést, hogy kinek mit jelent és mennyit számít az autonómia, a nyelv, az identitás. Mindemellett fontos megfigyelni azt is, hogy miként reagál erre a kérdésre a közvetlen környezet, maga a nép, akinek szüksége lenne rá. Egyáltalán kell az neki, vagy már rég elfelejtette, letett róla? Vagy inkább, hogy ne is gondoljon arra, hogy nincs, olyan helyre költözött, ahol nem fáj a nemléte? A világjárvány kitörése előtt a székely szabadság napja már korántsem volt akkora volumenű, mint ahogy az elején, 2012-ben és az azt követő pár évben volt, és sokat lehetne azon vitatkozni, hogy miért. Az okokat kereshetjük a politikai pártoktól kezdve – amelyek egymás bokájába harapnak – a fiatalokig, akik még szavazni sem mennek el, nemhogy felvonuljanak. Tisztelet a kivételnek. Nem fogok tényeket felsorolni, az, hogy mikor, ki és mit mondott, úgysem érdekel senkit. És ezzel nem is vitatkozom, hiszen a vasesztergályost vagy a varrónőt nem vallatja ki sem a tokmány sem a kötőtű arról, hogy mi volt az a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, vagy mit jelentett egy erdélyi jobboldali fiatalnak a kétezres évek elején az EMI-tábor. Tényleg, emlékszik valaki arra, hogy mit jelentett? Vagy elfelejthető az identitás is? Szerintem jogosan teszem fel a kérdést, látva az előző évek nemzeti ünnepein, megemlékezésein, felvonulásain hány ember jelenik meg – anyókák és apókák szegfűvel, és még néhány középkorú – elfelejtettünk magyar ajkúnak, székelynek lenni? A politikusok nem számítanak, nekik ha esik, ha fú, ott kell lenni, ha nem egyiknek – mert havazik –, a másiknak. Ezért (is) kapnak fizetést. A sok egymásnak feszülés mellett – ami persze leginkább papíron és a törvényhozásban nyilvánul meg – nem kellene demonstrálni, mikor lehetőség van rá, hogy igenis itt vagyunk? Hogy ne csupán testületek, jogi személyek, önkormányzatok harca legyen a székely identitás kérdése, és mögéjük bújva pusmogjuk, hogy: az a szőrös talpú (…) ki is itt a hazátlan?
Korábban felkeresett egy olvasó azzal, hogy nem érti, miért van ekkora felbolydulás a székely zászló használatát illetően, hiszen vannak épületek, amelyekre most is ki van tűzve. Egy másik olvasó azzal, hogy a jogvédő szervezetek csak olajat öntenek a tűzre, a románok így soha nem fognak békén hagyni minket. Eszembe jutott ekkor Parti Nagy Lajos egyik gondolata: „édes hazám, ne vedd szívedre, hadd legyek hűs” – és elszomorodtam. Petőfit nem érdekelte, hogy a forradalom bukásával hogyan viszonyul majd hozzá a császárpárti irodalomkritika. Arany viszont másként gondolt az egész forradalomra, és bár hitt benne és örült neki, nem ragadt fegyvert a muszkák ellen. De hát istenem, ha neki nem az volt a fontos… A tartás hasznos, a lázadás is, de mivel más a polaritásuk, máshogyan is kell kezelni őket, más időben. Nem szeretnék állást foglalni; amellett, hogy etikátlan, roppant arcátlan is lenne mások döntését minősíteni. Vagy mérlegelve választani közülük. Mert hát nem könnyű. De a látszat szörnyülködésre ad okot. És ahol szörnyülködnek, ott tragédia is van…