„A legnehezebb hivatás normális embernek lenni” – ütötte meg fülemet a tegnapi Toronyiránt rovatunkban rendszeresen megjelenő Útravaló idézett sora. Talán azért, mert magam is gyakran mondogatom, napjaink zűrzavaros világában nem egyszerű józanul gondolkodni. Szerintem a józanság egyik kiindulópontja a lemondás. Miközben ezen méláztam, kicsit úgy voltam, mint Petőfi: „S jutott eszembe számtalan. / Szebbnél-szebb gondolat” – de hogy ne csak a gondolatokkal maradjak, fellapoztam az értelmező szótárt is, hadd lássam, mit ír a lemondásról. A fogalomra négy magyarázatot is ad: 1. A lemond igével kifejezett cselekvés, eljárás, megnyilatkozás, lelkiállapot; az a tény, hogy valaki, valami lemond valamiről, valakiről; 2. Valamely tevékenység abbahagyása, valamely szokással való felhagyás; 3. Az a kisebb-nagyobb áldozatvállalás, amelynek során valaki egy magasabb cél érdekében hajlama, kedve, ösztönei ellenére lemond valamiről; 4. A siker, a kedvező fordulat reményének, a benne való bizakodásnak hiányából, a megváltozhatatlannak vélt rosszba való belenyugvásból származó fáradt, reménytelen lelkiállapot, magatartás.
A fentiek alapján a lemondás jót és rosszat is jelenthet, illetve jelezhet előre. Közben az is beugrott, hogy mi mindenről szoktunk lemondani. Apropó, józan paraszti gondolkodás és az első kiindulópontja! A szó szoros értelmében vett lemondás… Az italról… Itt, Székelyföldön (hiába mondják, hogy nem, de mi tudjuk a legjobban, hogy igenis létezik) jó vaskos statisztikáink és élettapasztalataink vannak arra vonatkozóan, hogy miért szükséges lemondani az italról (nehogy valaki a napi legkevesebb két liter vízre gondoljon!). Ugyancsak le lehet mondani a dohányzásról, az egészségtelen táplálkozásról és a rossz szokásokról is. De micsoda lélekmelengető pillanat, amikor azt látjuk, hogy a csikorgó hideg ellenére Atyánkfia (nagy mesteremet idézve) odaadja kabátját kedvesének; a szegénységben élő családban az édesapa lemond az ebédjéről azért, hogy a gyermeke jól lakhasson; lemond az új nadrág vásárlásáról, hogy a fiának fussa a sokadik munkafüzetre; az egészséges szülő felajánlja veséjét a beteg gyermekének. Az elmúlt napokban láthattuk azt is, hogy a földrengés áldozatai mi mindenről lemondtak és lemondanak azért, hogy a másiknak egy kicsit jobb legyen. Hányszor és hányszor hallunk arról is, hogy az orvosok – és nem csak – lemondanak a páciens életéről, mert menthetetlen beteg, és e különleges időkben bizony hallani arról is, hogy sokan lemondanak álmaikról. A közéletben is történnek lemondások. Egyre ritkábban. Meglátásom szerint egy valamirevaló vezetőt, ha meggyanúsítanak, illetve megvádolnak korrupcióval, plágiummal, hatalommal való visszaéléssel, az a legkevesebb, ha lemond tisztségéről. Természetesen ez a lemondás akkor tűnik a leghitelesebbnek és a legőszintébbnek, ha nem közösségi nyomásra történik. Mint említettem, az utóbbi időben egyre ritkább az ilyen fajta lemondás. Helyette dívik a mosakodás, a magyarázkodás, a felelősséghárítás és a sárdobálás. Ha országunk közéletének elmúlt napjait tekintjük, akad példa bőven erre is, lásd a belügyminiszter plágiumügyét. 
A katasztrófák, háborúk, a (gyakran) rendkívüli időjárás és a közösségrothasztó ideológiák sújtotta időkben nagy kérdés: le tudunk-e mondani az egónkról, az igazunkról, a bársonyszékről és a dőzsölésről? Szerintem a legnehezebb, azaz a normális embernek lenni hivatáshoz ez (is) szükséges!