Súlyos mértékű népességfogyatkozást mutatnak az előzetes népszámlálási adatok – halljuk-olvassuk néhány hete a sajtóban és a közbeszédben egyaránt. Nem mintha a hétköznapokban, egyéni történetek által ne szembesülnénk a ténnyel, de a rideg számadatokat látva sokkal ijesztőbb a helyzet. Évek, évtizedek óta fogyatkozunk, a jelenséget és annak okait ismerni véljük, de a tényeken változtatni nem tudunk (nem akarunk?). Az elemzők szinte kivétel nélkül az alacsony születésszámot és a nagymértékű elvándorlást nevezik meg az okok között mint megmásíthatatlan tényezőket, amelyek nemcsak a romániai magyarságra, hanem az egész európai lakosságra vonatkoznak. Elöregedés és elvándorlás jellemzi az öreg kontinenst, s ezzel együtt az értékrendek átformálódása, a „már semmi sem ugyanolyan” érzése is olyan hétköznapi téma, mint a fogyatkozásunk. Erre csak ráerősít a nyugdíjkorhatár időnkénti megemelése s a szintén nyilvánvaló tény, miszerint egyre több, keletről érkező munkavállaló jön az országba…
A mindennapokban – ha nyitott szemmel járunk – lakatlan falusi házak, magukra hagyott idősek, otthonuktól távol dolgozó családfők és fiatalok, összevont iskolai osztályok, megcsappant számú nyomtatott sajtótermékeink jelzik a bajt, hívják fel a figyelmet naponta arra, hogy valóban drámai a helyzet. A számok azt mutatják, hogy a magyar lakosság aránya Romániában hat százalék, s alig több mint egymillióan vagyunk. De vajon mekkora lenne ez a szám, ha megnéznénk, közülünk hányan vállalnak időszakos külföldi munkát? Hányan vannak azok, akik vendégek saját életükben havonta-kéthavonta, vagy akár félévente néhány napig? Erre vonatkozó hivatalos szám az országos gyermekjogvédelmi és örökbefogadási hatóság adata, amely szerint 2022-ben 12 706 gyermeknek dolgozott mindkét szülője külföldön. Nem tudhatjuk, közülük hányan romániai magyarok, ahogy azt sem, hány családban nélkülözik évekig „csak” az apát, aki családfenntartóként kénytelen külföldön dolgozni. Elemzendő kérdés az is, hogy ezekből a családokból mennyien döntenek egy idő után úgy, hogy mindannyian messzebbre költöznek egy (anyagilag) minőségibb élet reményében, vállalva azt, hogy a gyermekek idegen nyelvű iskolába fognak járni, s majd csak turistaként térnek vissza hazájukba. 
A számok mögötti emberi történetek, sorsok vagy akár egy-egy faluközösség példája nyomán rengeteg további kérdést fogalmazhatunk meg, s kereshetünk megoldásokat, vagy legalább fogalmazhatunk meg kérdéseket kisközösségi, társadalmi szinten. Mi lesz a 65 év feletti idősekkel, akiknek a számaránya jelentősen növekedett (100 fiatalra 121,2 idős személy jut)? Mi lesz az üresen maradó óvodákkal, iskolákkal (igen, ilyenek is vannak már), a templomokkal, és kik lesznek azok, akik a lehetőségeket és a pénzben nem mérhető értékeket is felsorolva itthon maradásra bírják a felnövekvő generációkat?