– Mi a visszajelzés és miért fontos?

– A gyermek élete első percétől interakciók mentén alkot képet a világról és saját magáról. A gőgicsélésre, mosolyra, sírásra mind reakciót, visszajelzést vár a felnőttektől. Azt mondjuk, hogy az első két évben alakul ki az ősbizalom, elindul az önértékelés, az énkép csírája, és később is nagyon fontos, de talán ebben a szenzitív periódusban a legfontosabb, hogy a gyermek olyan visszajelzést kapjon, ami az ő szükségletét kielégíti, olyan választ, ami neki jó, amit ő szeretne. Később, amikor beszélni kezd, már meg tudja fogalmazni, hogy mire van szüksége, ennek függvényében a felnőtt jobban képes reagálni. Érdekes, hogy ha az, amit mondunk a gyermeknek nincs összhangban azzal, amit gondolunk vagy teszünk, ő azt fogja visszajelzésként értékelni, ahogyan reagáltunk, és nem azt, amit mondtunk. Így alakulhat ki benne a megfelelni akarás, meg akar felelni a felnőtteknek, elsősorban a szülőknek, majd az óvónőknek, tanítóknak, tanároknak. Kamaszkorban már nem annyira fontos ez, mivel addigra kialakul az énképe, de mindenképpen a visszajelzésekből vonja le, hogy milyennek tartják őt, milyen képességekkel, milyen tulajdonságokkal rendelkezik.

– Milyen a helyes visszajelzés?

– Őszinte, lehetőleg építő jellegű és személyre szabott. Carol Dweck (a Stanford Egyetem pszichológiaprofesszora, akinek elsődleges kutatási területei a motiváció, a személyiség és a fejlődés) elmélete például arra fekteti a hangsúlyt, hogy mit és hogyan dicsérünk. Fontos, hogy amikor visszajelzést, dicséretet vagy bírálatot fogalmazunk meg a gyermeknek, az inkább a tettről, a folyamatról, az erőfeszítésről szóljon, nem konkrétan a személyéről, mert abból tud építkezni. Egy általános, „ügyes vagy, okos vagy”, esetleg „buta vagy” visszajelzést, melyet gyakran használnak a felnőttek, nem tudja beépíteni, sőt, utóbbi akár romboló hatású is lehet. Ehelyett, ha azt mondjuk, hogy „ügyesen véghez vitted a feladatot, jó, hogy kitartottál, pedig nehéz volt, amibe belekezdtél”, abból a gyermek azt olvassa ki, hogy értékelik a bátorságát és kitartását. Ha az erőfeszítéseit, próbálkozását dicsérjük, visszaadjuk neki a hatalmat a saját ereje és képességei felett, így az önértékelése és önbizalma is biztosabb alapokon nyugszik majd. Egy ártatlannak tűnő, „neked ez gyermekjáték, könnyen meg tudod csinálni” kijelentés viszont gyakran szorongást kelthet a gyermekben, úgy érezheti, hogy elvárnak tőle bizonyos dolgokat és probléma, ha valami nehézséget okoz neki. Vannak helyzetek, amikor a gyermek izgul, szorong, a benne levő feszültséget a fenti kijelentés semmiképp nem fogja oldani, inkább használjuk a „nekem úgy tűnik, hogy ez neked gyermekjáték” kifejezést, mely nem sokban különbözik, mégis kisebb teher számára. Ha nem sikerül, amibe belekezdett, jobb, ha úgy jelzünk, hogy „ez most kudarcba fulladt, de gyakoroljunk együtt, vizsgáljuk meg, hogy mi hiányzott ahhoz, hogy sikerüljön”, így nem romboljuk le a gyermek kitartását, próbálkozását, fejlődésre való vágyát.

– Miként motiválhat a visszajelzés?

– Azt szeretnénk elérni, hogy a gyermek eljusson arra a szintre, hogy belső motivációból csináljon dolgokat, lássa el a feladatait. Ehhez fontos a sok visszajelzés, hogy amit csinál, amit kitalál, amibe belekezd, amit véghez visz, amibe energiát fektet, az érték. Ha ezeket kapja, később képesnek érzi magát arra, hogy akár nehezebb feladatoknak is nekifusson, és ez már lehet belső motiváció, ilyenkor nem azért teszi, mert kívülről elvárják, hanem mert ő szeretné. Talán ez a kulcsa, hogy a külső motiváció belsővé váljon. 

– Mi a különbség a fejlődő és rögzült szemléletmód között?
– Carol Dweck alkotta meg a mindset-elméletet, ami az önmagunkkal kapcsolatos szemléletet jelenti, megkülönbözteti a fejlődő és a rögzült szemléletmódot. Rámutatott, hogy a fejlődő szemléletmódot lehet tanítani és lehet tanulni. A fejlődő szemléletmódú személyek a kihívásban a haladást, a fejlődést látják, míg a rögzült szemléletmódúak számára inkább megterhelő. Lényeges, hogy azok a személyek, akik gyermeket nevelnek, felismerjék, hogy ők melyik kategóriá­ba tartoznak inkább, esetleg van-e szükség változtatásra, mert azt közvetítik, mutatják mintaként, azt fogják a gyermekek tükrözni és lemásolni.

– Hogyan érdemes dicsérni? 

– A dicséret is egyfajta visszajelzés, így itt is fontos, hogy ne a gyermek személyét, inkább a folyamatot dicsérjük. Ha annyit mondunk neki, hogy „szép munka”, lehet, hogy nem érti, mire gondolunk, mi az, amit jó lenne máskor is megtenni. Az „ügyesen elpakoltad a játékaid” kijelentés sokkal egyértelműbb fogódzó számára, ezáltal megérti, hogy ez volt az elvárás felé és értékelik a munkáját. Ezektől a visszajelzésektől alakul majd ki a gyermek reális önbecsülése, ami azt jelenti, hogy fel tudja mérni, mire képes és mi az, amiben még fejlődnie kell. Ezek apróságnak tűnnek, de a szavak erősen tudnak hatni. 

– Hogyan jelezzen vissza a szülő, nevelő, pedagógus?

– Fontos, hogy megismer­jük a gyermeket, őszintén kíváncsiak legyünk rá, legyünk jelen, amikor valamit mond vagy csinál, értő hallgatással forduljunk felé, hogy azt érezze, számít, figyelünk rá. Ha valamit századszor mond el, az valamiért fontos neki, beszélgessünk vele, hogy az mit váltott ki belőle, hogyan tud hozzá kapcsolódni, milyen tanulságot tud levonni. Ugyanakkor bátorítsuk, hogy merjen kérdezni, nincs rossz kérdés, segítsünk, hogy kíváncsiságát kielégítsük, ez azért lényeges, hogy az érdeklődése megmaradjon. Fontos felmérni, megérezni, hogy mi a gyermek szeretetnyelve. A Gary Chapman-féle elmélet szerint az öt szeretetnyelv az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás, a szívességek és a testi érintés. Ha például egy olyan gyermeket ölelünk meg, aki nem nyitott a testi érintésekre, megnehezítjük a kapcsolódást, és nem tudatosan, de tolakodásként fogja értékelni. Az sem elhanyagolható, hogy bizonyos kereteket, szabályokat felállítsunk, hogy a gyermek tudja, meddig lehet elmenni, és mi az, amit már nem szabad, ez egyfajta biztonságot is ad neki. Az elvárásainkat, a ráosztott feladatokat minél pontosabban, tisztábban fogalmazzuk meg, így biztosan megérti, mit várunk tőle. Engedjük, hogy a gyermek találkozzon a kudarc élményével, majd azt dolgozzuk fel együtt, különben akár magatartásproblémák is jelentkezhetnek, ami lehet agresszió, magába zárkózás vagy önsértő viselkedés is. Végül pedig azt javasolnám, hogy igyekezzünk mi, felnőttek leegyszerűsíteni a gondolkodásunkat, így könnyebben tudunk kapcsolódni a gyermekekhez vagy könnyebben megértjük őket.