A film egy Tóth Miklós nevű férfi igaz tör­ténetére épít, a ma már idős ember egyetemista éveinek egy nem mindennapi eseménysorozatát meséli el: a brit nagykövetségen dolgozó Alexandra Parmenterrel foly­tatott szerelmi viszonyát. A diá­kok naiv és könnyelmű életét élő Miklós titokban találkozgat a nővel, aki óvakodva, de őszintén viszonozza az ér­zelmeit. A kapcsolat idilli, benne foglaltatik a fiatal szerelem minden illúziója, a valóság azonban egészen másmilyen: a két huszonéves szembesülni kényszerül a kommunista rend­szer hátborzongató kon­t­roll­jával az egyéni szabadság felett. A nyugati világból ér­kező Alexandra fenyegetést jelent a rezsim számára, ezért a kapcsolatukat aktívan fi­gyelik. Lehallgatások, intim pillanataik fényképezése, hét­köznapi beszélgetéseik doku­mentálása zajlik tudtukon kí­vül. És ez csak a kezdet – Miklós csak évtizedekkel ké­sőbb, a 600 oldalas aktáját forgatva döbben rá, hogy az akkoriban körülötte lévő, közeli barátoknak tartott emberek egytől egyig díszletként mű­köd­tek az Alexandra ellen indult lejárató hadműveletben. Az ifjúkori szerelmi történetet a tények egy csapással kegyetlen szembesüléssé változtatják. A múlt átalakul: Miklós egy régi kapcsolatáról való nosz­talgia helyett árulások és össze­esküvések sorozatának történetét tárja fel az alkotók előtt.

A hibrid film 

A film cselekménye több szálon fut, ezek nemcsak különböző idősíkokban és különböző narratív technikával, de más-más műfajban is működ­nek. Meglepő és egyedi el­be­szélői módszert alkalmaz a mű: felépít egy klasszikus do­kumentumfilmes vona­lat, amelyben az idős Tóth Mik­lós az interjúvolt alany. A férfi érzékeny és őszin­te vallomásossággal oszt­ja meg megéléseit a maga szem­szö­géből, igazi „nagy­papahan­gulattal” nosztal­­giázik, mereng az eseményeken. Ezt teszi szemléletessé a játékfilmes vonal, a film második rétege: megrendezett, „rekonstruált” jelenetek, amelyekben a fiatal Miklóst alakító Mészáros Mar­tin és Alexandra (Bartha Ágnes) beszélgetései, szerelmi légyottjai elevenednek meg. Ezzel egy romantikus film esz­tétikája és atmosz­férája is a film részévé válik, arra a naiv valóságra reflek­tál­va, amit Miklós fiatal szerel­mesként megélhetett. Ked­ves, helyenként túlontúl ér­zelgős arcú, egysíkú szerep­lők elevenítik meg a valós személyeket. Ezek a ré­szek önmagukban kevéssé iz­gal­masak vagy összetettek, inkább szemléltető eszköz­ként működnek Miklós mon­dandóját keretezve. A két szál szorosan és organikusan folyik össze, és az alany gyakran viccelődik vagy épp csodálkozik saját gyermeki gyanútlanságán a körülötte folyó besúgógárdát szemlézve. 
Ám az elbeszélés és tény­feltárás révén fokozatosan ki­derül, hogy a számára má­­ra evidenciákként kezelt le­lep­leződések korántsem olyan egyértelműek, mint hitte. Ez a felismerés pedig egy harmadik réteget hoz létre.
Miklós belép a film világába – pontosabban a film világa mögé –, és a nézőt is magával viszi. A közönség a forgatás kulisszái között ta­lálja magát, ahol Miklós, Anikó – a rendező –, a stáb tagjai és a fiatal Miklóst alakító Mar­tin civilben jelenik meg. A fil­mes csapat együtt igyekszik meg­érteni a történteket, egy ­időben dolgoznak a forgató­könyv részletein és a valós ügy teljes feltárásán. A doku­men­tumfilm tehát többfelé ágazik: egyszerre szól Miklós megéléseiről, a tények krimi­nológiai feltárásáról és a film készítéséről. Miklós jelen van a castingon, instruálja a szí­nészeket, Martin oldalán ellá­togat az események valós helyszíneire. Martin egyszerre egy filmbéli karakter és tény­feltáró interjúztató, Miklós mesélő, szereplő és kiszol­gáltatott elszenvedő a külső és belső események sodrában. Sorra szembesül az akkori valóság mai, átalakult jelen­tésével, az egykor önzetlennek hitt gesztusok és kapcsolatok mögötti érdekekkel. A nyo­mozás pedig nem ér véget: végső kérdésként ott lebeg mind az ő, mind a filmkészítők szeme előtt a nagy rejtély: ki Alexandra Parmenter? Hol van? Hogyan élte meg az ese­ményeket? A stáb Miklóssal kiegészülve elszántan igyek­szik információt szerezni a nő valódi kilétéről, egészen a film végéig.

Múlt és moralitás a jelenben

A múltértelmezés kérdésköre nyílik meg mint alapvető fi­lozófiai-pszichológiai dilem­ma. Mit változtat, változtat-e a je­lenen a múlt körbejárása? A régi kapcsolatok megszakadtak, a szerelmi viszonynak a kom­munista rezsim struk­turális nyomásgyakorlása ve­tett véget. Objektív szemmel nézve tehát szinte mindegy, mi derül ki egy ötven éve elmúlt románcról. Csakhogy sem az embert, sem a filmet nem az objektív valóság mozgatja. A narratíva, az alkotók, Miklós és maguk a nézők is megfeszülve várják tehát a választ Alexandra ki­létére vonatkozóan. Hogy ki mit remél, az nem egyértelmű. Ki hollywoodi újraegyesülést, ki konfrontációt vagy egy egyszerű beszélgetést, amely végleg lezárja a feje tetejére állított múltat. A megfelelő végszó keresése helyett a filmkészítő kockázatot vállal: úgy vág bele a for­ga­tásba, hogy maga sem tudhatja, milyen befejezés­re számíthat egyáltalán. 
De nem­csak a szövegkönyv utol­­só oldalainak sorsa kerül gór­cső alá – egy valós ember valós megélései is kérdőjelessé válnak. Nosztalgiából aktu­álissá válik a lezártnak tekintett történet. Ezáltal az alany újraéli és újraértelmezi az őt ért impulzusokat, miközben azok kendőzetlen valóságával először találkozik igazán. A film­nek dilemmák sokaságát kell feloldania: megőrizni a hi­telességét a közönség felé úgy, hogy közben Miklós – egy valódi, hús-vér ember – érzéseit is tiszteletben tart­ja. Ez a morális konfliktus dinamizálja az alkotást, és a kísérletezéssel párhuzamosan történő egyensúlykeresés szer­vezőelemmé lényegül. Mindent megmutatni – de csak annyira, hogy az ne váljon visszaéléssé az alannyal szemben. A fik­ció, a dokumentáció és a „metafilmes” (film a filmről) szálak összefonódása teszi igazán nagy kihívássá ezt a feladatot. 

Ember és film valósága

A lezárás nem kerek – ta­lán tovább szövődnek az események, talán nem. A több szálon futó narratíva izgalmas keretet teremt, és kiemeli a történetet egy rendszer által szétzilált szerelmi viszony kontextusából. A személyes megélés először politikai ke­retet kap – de azon messze túllépve filozófiai, etikai és morális szintre is lép. A múlt és a jelen viszonyát, az emlékek relativitását, pillanatnyiságát firtatja, emellett a szubjektív és objektív valóság között is kontrasztot állít – nemcsak Miklós életében, hanem a dokumentum- és játékfilm hatá­rainak összemosása ré­vén is. Az 1968: Egy szerelem rekonstrukciója nem egy ro­mantikus történetet re­konstruál, hanem az egyéni és tényszerű igazságok ellent­mondásosságát, a vilá­gok és perspektívák több­szó­lamúságát is. Ez pedig olyan törekvés, amelyre a művészetnek és elsősorban a „legsokoldalúbb művészeti formának” – a filmnek – fo­lyamatosan törekednie kell.