Tompa Andrea regényei­ben mindig esszenciális a személyesség, az érzékeny lelki mozzanatok megragadása. Egyéni mikrokozmoszt teremt, amely azonban mindig valami nagyobbra mutat: az erdélyi magyarság öndefiníciós dilemmáit artikulálja különböző generációk hangján. 

Anekdota egy fényképalbum felett

A gyermek neve, noha műfaja révén egészen más formanyelvet használ, mint egy írott történet, tematikáját tekintve belesimul ebbe a kánonba. Régi fényképek, zene, monológ és párbeszéd segítségével maga a szerző és Szántusz Noémi színművész meséli el a „névadás” és „-kapás” történetét a romániai kommunizmus idején, majd a magyar állampolgárság felvételének folyamatát a kétezres években. 
Az író és előadó közötti határ szinte láthatatlan: Tompa egyszerre emberként, szerzőként és performerként beszél. A fel-felvillantott régi képek mind őt ábrázolják, a látványvilág részeként kivetített „Certificat de naștere” és a magyar bizonyítványok is a saját nevével ellátott, eredeti dokumentumok. A valóság és fikció nem különálló dimenziók, hanem dinamikus, párbeszédben álló részek egy nagy egészben. A történet ismerőssége és a közvetlen író-előadó-befogadó kapcsolat révén nem előadáson ülő nézőnek érezzük magunkat, hanem az alkotó mint hétköznapi egyén bizalmasának, aki egy hűvös estén a padlásról előkerült poros fényképalbuma felett anekdotázik gyermekkoráról. Ezáltal ugyanazt az intim, vallomásos atmosz­férát teremti meg a közönség számára, ami regényeinek olvasása közben tapasztalható.

A performatív alkotás

A performansz olyan össz­mű­vészeti műfaj, amelynek célja az egyszeriség, az „itt és most”-ot kiaknázó aktív előadói-nézői attitűd. Noha az előadás dramaturgiailag kötött, kész forgatókönyvet követve épül fel, az improvizatív elemek, a közönséggel való interakció és az intermediális, kísérleti jelleg a pillanatnyiság élményét nyújtják.
Tompa és Szántusz többnyire előre megírt mondandóját Darvay Botond elsősorban vizuális eszközökkel hozzáadott jelentéstartalmai egészítik ki. Ő szavak helyett a látvánnyal kommunikál, ezáltal talán az ő „mozgása” elégíti ki leginkább a „megismételhetetlenség” igényét. Egy kézi kamerával jár-kel a két előadó között, a felvételt pedig egyenesben vetíti ki a háttérben álló vászonra. Időnként arcokra fókuszál, máskor egy kézre, egy kellékre vagy éppen egy régi fotóra, dokumentumra. A kamera vezeti a nézői tekintetet, összhangban áll a kimondott szóval, de független „elbeszélőnek” is tekinthető. Időnként statikus, máskor dinamikus „szemként” működik. A művész olykor leteszi és magára hagyja, hogy kamerázás helyett egy félkész festményen dolgozzon. Az élő alkotás gesztusa a performativitás kérdését feszíti további: performansszá válik-e a festés mint aktus csak azért, mert van hozzá közönség? A festmény művészeti értéke annak befejezettségétől függ, vagy már a folyamatban is benne van? Egyáltalán mikor számít egy mű befejezettnek?

„Kentaur-nevek” és kentaur-identitás

A készülő és elkészült mű dilemmája párhuzamba vonható az identitás dilemmájával: létezik-e „kiforrott, sta­tikus személyiség”, vagy mindig egy fokozatosan egyre komplexebb, egyre színesebb énkép pillanatnyi állapotát ragadhatjuk meg csupán? 
„Most román kislány vagyok” – kommentálja a szerző az egyik fényképen látható óvodás, román népviseletbe öltöztetett önmagát. A következő fotón székely, általános iskolásként. Akkor még nem is járt Székelyföldön soha, teszi hozzá. Titokban néha felveszi nagyanyja magyaros viseletét, és nézegeti magát a tükörben. A nemzeti öntudat kérdése tehát a ruházatba is bele van szőve, leghang­súlyosabban azonban mégis a név hordozza. A narratíva azt a kommunizmusban nagy előszeretettel alkalmazott gyakorlatot idézi fel, melynek során anyakönyvezéskor a magyar nevek román megfelelőjét iktatták be. Bár őt magát, számára is rejtélyes módon, magyar helyesírás szerint, „Andrea”-ként jegyezték be, szülei hivatalosan román és „félig román” – az ő szavaival élve „kentaur” – nevet kaptak. E történet által mutat rá a szerző a szociopolitikai körülmények individuumra gyakorolt mély hatására. A név tükrözi a személyes identitást, az erővel átírt név pedig a megcsonkított kollektív, magyar öntudatot. E mesterséges torzítás traumája éppolyan tisztán kiolvasható az azt megélt közösség lelkéből, mint az anyakönyvi kivonatokból.
A rendszerváltás utáni magyarállampolgárság-szerzés az elbeszélő szemében egyfajta második születés ígéretét hordozza. Az új bizonyítvány új személyiséget jelent. Magyarul. Ám a „valódi magyarság” bizonyítgatásának hosszas procedúrája, a román nyelvű iratok okozta adminisztrációs bonyodalmak és az anyaországi lakosság bizalmatlan attitűdje nem zárja le, sőt, tovább bonyolítja a hovatartozás kérdését. Az erdélyi magyar itthon is, Budapesten is kívülálló pozícióba kerül.

Üvegdoboz a léleknek

A történet, amely számunkra is átélhető – sőt átélt –, nem kíván ítéletet hozni az énképünket alakító faktorokkal kapcsolatban. Az előadók végső gesztusként egy tükördobozt helyeznek el a térben felállított asztalon, amely egy fantomfájdalmak leküzdésére szolgáló klinikai eszköz. A dobozba egy lyukon át a benyújtott végtagot megkettőzve látjuk, az agy pedig elhiteti magával, hogy nem puszta tükörképet, hanem a valójában amputált testrészt szemléljük. Az emberi elme áthuzalozhatósága révén kitölti a hiányt, és így automatikusan megszűnik a fájdalom.
Ez a hasonlat iránymutató lehet a kollektív erdélyi magyar létbizonytalanság orvoslására. Nem az anyaországról „leamputált” Erdély hipernacionalista eszményét jelképezi, hanem a nemzeti veszteségek okozta fantomfájdalmat igyekszik kezelni. A múltbeli társadalmi-politikai mozgások és azok jelenleg is bennünk élő hatása átszabta a magunkról és egymásról alkotott képet. Ez a kép azonban – akárcsak egy befejezetlen, folyamatában szemlélt festmény – talán sosincs egészen készen. Min­dünknek megvan a maga vászna, a színek és formák rendelkezésünkre állnak. Az emberi elme, mint a tükördoboz azt tökéletesen illusztrálja, áthuzalozható. A festmény kiegészíthető.
A gyermek neve egy perfor­matív kísérlet, amely arra vállalkozik, hogy segítsen a fájdalom megszüntetésében, a gyógyulás útjára vezesse a közös traumában apránként feloldódó közösséget. Szimbolikus képi, zenei és szövegi elemekkel üzeni, hogy meg kell próbálnunk fluid, átalakulásban lévő entitásként gondolkodni saját magunkról. Ha képessé válunk arra, hogy ledobjuk a „magára hagyott kisebbség” definitív, mártír (nép)viseletét, és ne azt tekintsük az egyetlen önmeghatározási lehetőségnek, esély nyílik arra is, hogy megszűnjön ez az évszázados, kollektív fantomfájdalom.