A film egy történelmi dráma, amely Maggie O’Farrell 2020-ban meg­jelent azonos című regénye alapján a 16. századi Angliába, Stratfordba kalauzolja a nézőt. A cselekmény középpontjában Agnes áll, egy módosabb vi­déki család fiatal és önfejű lánya. Megismerkedik öccsei­nek tanítójával (Paul Mescal), aki apja tartozásait igyekszik kiegyenlíteni a csa­ládnál tett szolgálattal. A két fiatal csak­hamar egymásba szeret, és szüleik ellenérzéseit figyel­men kívül hagyva össze­házasodnak. 

Egy család tragédiája

Agnes és férje élik a csendes, vidéki életet, és hamarosan szülőkké válnak, de az író­ként érvényesülni vágyó férfi látványosan szenved az ingerszegény környezetben. Felesége unszolására Lon­don­ba utazik, ezt követő­en életéről többnyire csak a családjának írt rövid levelekből értesülünk. Férje távollétében Agnes ik­reket szül, Hamnetet (Jacobi Jupe) és Judithot (Olivia Lynes), amibe ő és a kislány is majdnem belehalnak. A gyer­mekei elvesztésének gondo­lata végigkísérti a következő éveket. Tűzzel-vassal igyek­szik óvni őket, így a férje sokszoros hívására sem haj­landó Londonba költözni velük.
Ám hiába: kisfia tizenegy éves korában meghal egy fertőzésben. Apja későn ér­kezik haza – nem tud elbú­csúzni tőle. 
A családot és a házasságot is darabjaira szakítja a trau­ma. A szülők szinte bele­bete­gednek a gyászba, de más-más stratégiát válasz­tanak a megküzdésre: Agnes magá­ba roskad és bezár­kózik, Will pedig elmenekül, visszatér dol­gozni Londonba. A film má­sodik felében a konfliktusok és a veszteség rettenetes sú­lyával való szembesülés fá­zisait követ­hetjük végig. 

Shakespeare – másként

A film a következő idézettel nyit: „A Hamnet és Hamlet valójában ugyanaz a név, tet­szőlegesen felcserélhető a kései tizenhatodik és korai tizenhetedik századbeli strat­fordi forrásokban.”
Az ismerősen csengő cím­adó név tehát korántsem véletlen, és kontextust nyújt a narratíva értelmezéséhez – amely William Shakespeare és felesége, Anne Hathaway viszonyát dolgozza fel. A vi­lág­hírű szerző magán­éle­téről keveset tudni, részben éppen amiatt, hogy a családja nem Londonban, hanem Stratfordban élt, az azonban ismert, hogy egyetlen fiúgyer­mekét, Hamnetet fiatal korában elveszítette. A film arra tesz kísérletet a történelmi tényszerűség igénye nélkül, hogy rekonstruálja, hogyan inspirálta a világirodalom egyik legnagyobb művének, a Hamlet, a dán királyfinak a megszületését ez a végzetes trauma. A filmkészítő ehhez nem Shakespeare londoni tény­kedését, hanem a Strat­fordban maradt feleség néző­pontját helyezi elsődleges fókuszba. Olyannyira, hogy a shakespeare-i életrajzi ada­tokat és a munkásságát ke­vésbé ismerő néző számára egészen a film végéig nem teszi egyértelművé a mű, hogy a távoli férj és apa nem más, mint minden idők legnagyobb drámaírója. A férfi teljes nevét és a londoni életének körülményeit csak az utolsó pár jelenetében ismerjük meg, amikor Agnes életében először rászánja magát, hogy a fővárosba menjen, és megnézze a fiáról elnevezett tragédiát. 

A feldolgozás rétegei

Ezáltal a mű nemcsak mélyebb megismerést nyújt William Shakespeare vélt vagy valós családi problémáiba, de egy teljesen új nézőpontot is kí-
nál a Hamlet értelmezéséhez. A korszellemet és a korstílust messze meghaladó, egziszten­­cialista-filozofikus király­drá­ma egy mélységes trauma feldolgozási kísérletévé válik. A shakespeare-i gondolat, mely szerint „All the world’s a stage”, azaz „Színház az egész világ”, duplán is érvényes lesz: a filmben megteremtett világ a drámává dolgozott valóság egyben. Nem az európai kultúra legnagyobb írójának gondolatai, hanem egy szen­vedő családapa gyásszal való megküzdése játszódik le a Globe Theatre színpadán. 
A történet rétegei pedig még tovább bonthatók: a filmes valóság dramatizálásának kér­­­­­dése az eredeti, O’Farrel által írt regény filmmé alakí­tására reflektál. A még na­gyobb egészet értelmezve pe­dig az eredeti Shakespeare-életrajzi adatok regénnyé való átdolgozására is. A narra­tíva magját a történelmi té­nyek alkotják. A száraz té­nyeket azonban annak fel­göngyölítése és újraírása teszi igazi történetté. Míg a legtöbb Shakespeare-adaptáció egy-egy konkrét drámáját vagy a szerző írói tevékenységét filmesíti meg, Zhoé egy sok­kal spekulatí­vabb, mégis sokkal valósabbnak érződő intim, privát szálat je­lenít meg, mikor a szerző és a mű viszonyáról és a családi háttérről beszél. Mélységesen emberi Shakespeare-rel talál­kozunk itt, akiben nincs semmi heroikus – egy szerető, de oly­kor hideg férfit ismerünk meg egyedül hagyott felesége szemén keresztül. A színészi játék megrázó hitelessége a Willt alakító Mescal és még inkább az Agnest ját­szó Buckley részéről még valóságosabbá, átélhetőbbé teszi a karaktereket. 

A színház mint terápia

Végül, az adaptáció lehetséges rétegein túl a film az alkotói munka lelki megváltó ere­jére is kitér. A művész mű­ve mindig vallomás is, Shakespeare pedig a szó ­szoros értelmében „beleteszi magát” a Hamletbe: ő ma­ga lép színpadra mint az áldozattá lett király szelleme. A fiához intézett szavai új értelmet nyernek: nemcsak a halálát okozó összeesküvésről szól Hamletnek, hanem egy­út­tal búcsút mond a fiú­nak, akitől a valóságban nem kö­szönhetett el. Agnes, először szembesülve nemcsak a férje által írt darabbal, de a színház élményével is, léleg­zet-visszafojtva követi a drá­ma történéseit  és a fő­sze­replőt alakító színészt – aki, nyilván nem véletlenül, na­gyon hasonlít kisfiára. A ham­leti monológból kiolvassa fér­jének gyászát, a tragédia végkifejletével újraéli Hamnet elvesztését. Ez teszi képessé végül arra, hogy elengedje a fiút. 
A mű megírása a szerzőt váltja meg, a katarzis átélése pedig a nézőt. A Globe Szín­házban összegyűlt tömeget éppúgy, mint a moziban ülő­ket. Az utolsó jelenetben a fájdalom mélységes sö­tétjét égi magasságok vált­ják fel. A művészet itt is a lelki felszabadulás útja, amely egyesít eget és rögöt, mennybelit és profánt.