Az ötszereplős darabban Borsos Tamás és Tatár Zsuzsa karakterei állnak az események fókuszában: két osztálytárs, Beni és Panna felnövésének stádiumait mutatják be epizodikusan. A lány szüleit Bartalis Gabriella és Puskás László, a fiú édesapját Bende Sándor színművész alakítja.

Kiskamaszok küzdelme

A történet két, szociális szinten hasonló, de családi szempontból egészen más környezetet épít a két gyermek köré, akiket az első felvonásban tizenegy éves kiskamaszokként ismerünk meg. Panna életében az otthoni konfliktusokat a mindent túlaggódó anyjával és a mániákusan rendhez és pontos beosztásokhoz ragaszkodó apjával való kapcsolata alapozza meg. A szülők egyszerre hordozzák a tenyerükön és fojtogatják folyamatos féltésükkel a lányt, aki, kisgyermek lévén, próbálja a lehető legkönnyebb kompromisszummal megoldani a helyzetet: hazudozással. Szimulál, elhallgatja a terveit, edzés helyett a nem veszélytelen vasútállomásra megy, hogy titokban Benivel találkozzon.
A fiú otthoni élete egészen más: édesanyja külföldön dolgozik, apjával ketten próbálnak boldogulni a mindennapi teendőkkel, ignorálva a ház minden szobájába betörő, keserű hiányt. Túlzott közeledés, majd túlzott szabadságadás, keserédes videóhívás és mindennapivá váló pizzarendelés jellemzi napjaikat. Az apa bizonytalanul keresi a helyét egyszerre két szerepben, ő is szenved a kialakult helyzettől, a gyermek pedig egyre inkább elutasítja az érzelmeskedést, és inkább képzeletben éli meg a magáramaradottságot. A szobájába zárkózva szuperhős karakterekké gyúrja Pannát és mindkettőjük szüleit, történeteket sző, amelyekben mindig ő a főhős, és hogy kivel hogyan kell megküzdeni, azt többnyire a körülötte zajló események diktálják.
A két fiatal között szövődő kapcsolat, a szülő-gyermek és szülő-szülő viszonyok, a felnőttek világával való visszatetsző szembesülések fragmentált jelenetei alkotják a darabot.

Játék és tér

Az események egyre nyomasztóbbá váló sorában a néző és a kisfiú karaktere ugyanazzal a módszerrel jut némi levegőhöz: a gyermekszobába és a képzelet világába zárkózva. Beni ebben a bizonságos, magányos térben szuperhőssé változva játssza le belső konfliktusait. Megküzd az apjával – aki egyre inkább főgonosszá válik a szemében –, kiszabadítja Pannát a kalitkából, amiben a családja tartja, „anyakicsinyítéssel” legóméretűvé változtatja édesanyját, hogy meg tudja őrizni magának. A jelenetek nagyszerűen szembesítenek azzal, hogyan értelmezik és dolgozzák fel a nehéz helyzeteket a gyermekek: a mély, intuitív belátás érzékelhető, de nem tud vagy nem akar szavakká formálódni. A játék és a fantázia lesz tehát Beni megküzdési stratégiája.
A történetet végigkísérő legfontosabb tárgyi motívumok a szuperhős-maszkok, Beni gyermekkori alkotásai. Már a darab első jelenetében, majd különböző idősíkokban, a két főszereplő idősebb kori interakcióiban is felbukkannak, mindig változó jelentésben. Az osztálytermi körülményekből adódó tér- és díszlethiányt tökéletesen kompenzálják ezek és az egy-két, egyszerű használati tárgyból összetákolt szuperhős-felszerelés, amely a fiktív síkon egy kreatív gyermek, a történettől távolodva pedig egy nagyon innovatív jelmeztervezés eredménye. A már önmagukban is nagyon beszédes maskarák azonban a viselőikkel válnak igazán emlékezetessé. A Beni alkotta jelenetekben a színészek bravúros mozgástechnikával, lassított, amerikai akciófilmeket idéző mozdulatokkal küzdenek meg egymással. Vérig menő harcok szemtanújává válik a közönség, amelyek ahogy a fiú karakterére, úgy a nézőre is felszabadítóan hatnak. A színészek halálosan komoly mimikája és az elhangzó mondataik – amelyek csakis egy tizenegy éves fiútól képzelhetők el hitelesnek – éles kontrasztja alkotta komikum bravúrosan töri meg a korábbi jelenetek feszültségét.

Interakció mint eszköz és cél

A humor és a gyakran tabuként kezelt családi konfliktusok kettőssége egyszerre történetépítő és kommunikációs stratégia is. A tantermi előadás ugyanis nem l’art pour l’art, hanem célzottan a kamaszkorba lépő diákok megszólítását szolgálja. A darabban felmerülő kérdések mind releváns, de ritkán tárgyalt élethelyzeteket mutatnak be, olyanokat, amelyekkel közvetve vagy közvetlenül a legtöbb általános iskolás szembesül, de felnőttekkel szinte sosem beszélhet ki.
Az otthoni viszonyokban jelentkező problémákról való kommunikáció még mindig falakba ütközik, hiszen nemcsak a gyermekeknek, de a pedagógusoknak és szülőknek is nagyon kényelmetlen beszélni róluk. Az Anyakicsinyítés arra tesz kísérletet, hogy ledöntse ezeket a falakat.
Ehhez pedig megköveteli az interaktív bevonódást a diákok részéről. Habár a darab elején már jelzik, hogy időnként számítani fognak rájuk, a nézők aktivizálása soha nem egyszerű – hiszen minden közösség/közönség más dinamikával, más belső rendszer szerint működik, így az alkotók sem tudhatják, milyen fokú párbeszédre számíthatnak. Tehát mind a néző, mint a színészek kockázatot vállalnak, folyamatos szellemi-lelki jelenléttel és mély tisztelettel kell közeledniük egymáshoz, hogy megteremtsék a teret, amelyben mindannyian a lehető legkényelmesebben fejezhetik ki magukat.
Az előadókon a dráma elején még érződik egyfajta puhatolózási szándék: játék közben igyekeznek felmérni a társaság hangulatát, próbálnak alkalmazkodni hozzá, és gyöngéden irányítani azt. Nehéz ugyan átlátni, hogy mennyire múlik ez a színészi-rendezői profizmuson, mennyire a diákokon, és mennyire a konkrét, pillanatnyi körülményeken, de a darab végére a gyermekek visszajelzései hangosodnak, hozzászólásaik egyre bátrabbakká, tartalmasabbakká válnak. A történet nem korlátozza önmagát azért, hogy szépítse a tabusított témákat – ennek eredménye pedig nem a fiatalok „sokkolódása”, hanem egyfajta bizalom megteremtődése néző és szereplő között. A tizenkét-tizennégy éves diákok megnyílnak, amint ráeszmélnek, hogy a kommunikáció őszinte, és valóban az ő véleményükre reflektál.
Az előadás tehát több szinten működik egyszerre. A katarzis a műélvező nézőben és az aktív részt vállaló, alkotóvá váló egyénben ugyanúgy létrejön. Egy interaktív darab szerepe és célja esztétikai és gondolatot-párbeszédet indító gesztus, és mindkettő egyformán jelentős. Ledönteni a falakat néző és színész, fikció és valóság, ember és ember között – mindez megvalósul az Anyakicsinyítésben.
Egyszerre művészi, pedagógiai és emberi szempontból is tanulságos alkotás. Nemcsak arra világít rá, hogy milyen nagy hatást gyakorol a művészet az egyénre és a közösségre – bár ezt is nagyszerűen illusztrálja –, de azzal is szembesít, hogy milyen óriási igénye van ennek a korosztálynak a túl korainak titulált témákról való diskurzusra egymás között, iskolában, családban. A gyermekek és felnőttek közötti kapcsolatok újraszövése, a családi minták és traumák artikulálása pedig olyan üzenetek, amelyeket talán nem is (csak) a diákok, sokkal inkább a felnőttek, a felelős szülők kell, hogy meghalljanak.