A sok szálon futó tör­ténet a 80-as évek­beli New Yorkba re­píti vissza a nézőt, egy olyan történelmi trauma pil­lanatába, amelyet mind a mai napig diszkrét csend övez. Az AIDS-krízis fel­elevenítése önmagában is pol­gárpukkasztónak szá­mí­t(ott), az Egyesült Államokban sokak számára démonikus múltidézés, Európában pedig soha nem is vált közbeszéd tárgyává igazán. A film azon­ban nem finomkodik: a pandémia minden rétegét fel­tárja személyes történeteken keresztül.

Tabudöntögetés

Louis (Ben Shenkman) és Prior (Justine Kirk) élettársi viszonyát borítja fel Prior AIDS-diagnózisa. Louis nem tud túllépni saját viszolygá­sán és tétlenségérzetén, így amint érezhetően romlani kezd pár­ja állapota, úgy dönt, el­hagyja őt. 
Joe (Patrick Wilson) fia­tal, sikeres ügyvéd, aki fe­le­ségével, Harperrel (Mary-Louise Parker) ránézésre makulátlan életvitelt foly­tat, a máz alatt azon­ban végtelenül boldogtalanok. Har­­per börtönként éli meg az otthonülő feleség szerepét, antidepresszáns-függő, és foly­ton elvágyódik; Joe – mint az fokozatosan egyértelművé válik – homoszexuális, de min­­den erejével tagadja azt. A kom­munikációra és szembe­né­zésre is képtelen pár privát burkokban, elidegenedve él­ egymás mellett. 
Joe főnöke, Roy Cohn (Al Pacino) kegyetlen ügyész, kor­rupt és homofób – és nem mellesleg maga is meleg. AIDS-diagnózisa, amelyet ő „tüdő­ráknak” keresztel, tel­jesen megváltoztatja hátra­lévő életét.
A szereplők és szálak idő­vel közelednek és egymásba akad­nak, végül egy nagy tör­ténetté állva össze, amely messze túlmutat az egyedi helyzeteken: egy országos (és globális) társadalmi-politikai rendszer kegyetlenségét és a változás, a felszabadulás esélyeit tárgyalja iróniával, fantasztikus elemekkel és ri­deg realizmussal egyszerre.

Valóság és képzelet

A filmet a realitás és a fantá­zia kontrasztja teszi rendkívül dinamikussá és izgalmassá. A mű valóságában perifériára szorult, szenvedésükkel ma­gukra hagyott szereplők mind (feltehetőleg) hallucinációkat élnek meg.
Prior előbb őseivel, majd az isteni szférával is vivid kapcsolatba lép, amikor ha­talmas robajjal egy Angyal (Emma Thompson) érkezik hozzá. Az Angyal híreket hoz: Isten, látva az emberi „progressziót” – amely el­ke­­rülhetetlen regresszióba csa­­pott át –, megtagadta a to­vábbi jelenlétet, és elme­nekült. Meg kell állítani a semmibe menetelést ahhoz, hogy visszatérjen.
Prior először hitetlen, de végül magára vállalja a közvetítést, és a kórházi ágyból próféta szerepbe lép elő – mindenkiből sajnálatot vagy riadalmat váltva ki. 
Harper a túlzott gyógy­szer­fogyasztás miatt az An­tarktiszra képzeli magát, is­merkedik a hideggel – való­jában az éjszakai Central Parkkal. 
Cohn előtt szenvedése köz­ben leghírhedtebb el­járá­sá­nak áldozata, Ethel Rosenberg (Meryl Streep) je­lenik meg, aki neki „kö­szön­hette” halá­los ítéletét. A szellem olykor cinikus, olykor könyörtelen megjegyzéseivel egyszerre a bűntudatot – vagy annak hiá­nyát – testesíti meg, és a kö­zös, judaista szár­mazásuk elárulásának szim­bólumaként is szolgál.
Itt a fantázia és a rea­litás többszörösen is össze­keveredik: nem csupán a filmes, de a történelmi való­ság is belép. Roy Cohn ugyanis valós történelmi sze­mély, igazi ügyész (többek között Donald Trump egykori mentora), aki soha be nem vallottan AIDS-fertőzésbe halt bele, és aki valóban lehetővé tette a „kommunista” váddal illetett Rosenberg házaspár ki­végzését. 
A haldokló szereplők te­hát mind olyan képpel talál­koznak, amely bár nem fi­zikai valóság, annál mélyebb igazságtartalommal bír. Har­per a cudar időjárás által a globális felmelegedés jeleivel szembe­sül.  Az ózonréteg véko­nyodását vetíti előre, ame­lyet a film az „amerikai álom” vékonyodásával állít párhuzamba. A klímavál­ság, a természet szennyezé­se és elhasználása az amerikai és általában véve emberi „pro­gresszió” illúziójának ki­fulla­dását mutatja. 
Roy Cohn és Ethel ta­lál­kozása az intézményesült kor­rupciót, a lélektelen, semmi­lyen morált nem isme­rő karrierista törtetést prob­lematizálja egy igazi személy megdöbbentő életútja nyo­mán. Cohn, önmaga kétsze­res megtagadásával (zsidó származását és homo­szexu­alitását), árulóvá válik – első­sorban saját személyét, má­sodsorban a nála gyengébb embertársait árulja el. 
Louis Priorral teszi ugyan­ezt. Képtelen szembe­nézni az elesettséggel, a kiszolgáltatott­sággal. Az ő személyében is a „haladás” mechanikus vi­lágképe teste­sül meg: aki le­marad, azt bedarálja a gép. 
Prior azonban isteni meg­bízást kap: hirdetni a le­lassulást, véget vetni ennek az őrületnek. Meleg férfiként az Ég kegyeltje lesz a kiutasító, szemellenzős dogmák elle­nére. Az ő lényében így a spirituális megtérés és az új esély ideája egyesül.

Apokalipszis: most

A fontosabb szereplők te­hát egytől egyig egyszerre jelení­tenek meg személyes tragédiákat és válnak a 20. század végét érintő prob­lémák szimbólumaivá. A köz­ponti témának pusztán tü­nete az AIDS-krízis: azokat a társadalmi csoportokat jel­képezi, amelyekről a hatalom szemrebbenés nélkül képes lemondani, ha az érdek úgy kívánja. 
Ez a problémafelvetés pe­dig ma is kísértetiesen is­merős. Sőt, talán sosem volt relevánsabb. 
A kisebbségeket, a sze­rencsétlen sorsokat a „prog­ressziót” zakatoló, füstöt ontó rendszerek ledobják ma­gukról, hogy gyorsabban haladjanak – ki tudja, milyen irányba.
Kushner és Nichols feno­menális, szimbólum- és tar­talomgazdag alkotása mé­g­is pozitív felütéssel ér véget: a haladás gondolatát nem elvetni, hanem újraértelmezni kell. Az emberi természet és az élet része az, hogy mozgás­b­an vagyunk. A megtorpanás össze­­omláshoz vezetne. In­kább csak perspektívára van szükség, hogy átlássuk egyre kaotikusabb társadalmi és mo­rális világunkat, és felelősen ítéljük meg, merre tovább. E fe­lelősség pedig, noha a vezetők kezében van, valahol közös, hiszen a sokaság egységében van a legnagyobb erő. 
Ez a mű örök érvényű kö­vetkeztetése és üzenete a nézők számára. És én abban bízom, remélem, nem túl nai­van, hogy ma is értő fülekre talál.