– Magyar nyelvterületen kevesen játsszák ezt a darabot. Miért épp egy olyan drámára esett a választás, amely a századfordulón játszódik, és egy bárónő, illetve egy komorna szerepel benne? 

Némethy Zsuzsa: Régóta ismertem a darabot, és nagyon szerettem. Úgy gondoltam, hogy amit ez az előadás feszeget, nagyon aktuális. Rebellis mű, de valamiért nagyon keveset játsszák. Nem értem, hogy miért nyúlnak hozzá félve, én nagyon sok lehetőséget láttam benne, régi tervem volt színpadra vinni. Evelinnel sokat dolgoztunk együtt a fesztiválokon a szervezésben, és egyszer csak eszembe jutott, hogy milyen jó lenne ezt együtt megcsinálni. Tetszett neki az ötlet, és aztán elkezdtük összeállítani az előadást. Szabadidőnkben dolgoztunk rajta a nyáron, mert egyébként mindketten mással foglalkozunk. 

– Milyen témák mentén épül fel az előadást?

Ferencz Evelin: A megkülönböztetés az egyik legfontosabb téma, a hatalmi visszaélés, az áldozati szerepkör és az is, hogy létezik-e önzetlen jó tett. Az elfogadás is megjelenik, hiszen a két szereplő közötti kapcsolat változik a darab folyamán. A valóság sokrétűségére is rámutat a darab, arra, hogy semmi sem fekete-fehér, mert a hétköznapokban amikor valamiről nem akarunk behatóbban és mélyebben beszélgetni, akkor olyan könnyen eldöntjük, hogy hát szerintem ez fehér. Más meg azt mondja, hogy szerinte az fekete. És közben meg egyáltalán nem így van.
Némethy Zsuzsa: A történet arról szól, hogy én, a bárónő, azt hiszem, hogy megmentem Emilyt valamiféle mocsokból, de közben ő az, aki megment engem. A darabban felmerül az a kérdés is, hogy bárónőként mit csináltam ezzel a teremtménnyel azáltal, hogy kirángattam a környezetéből. Lehet, hogy neki ott volt jó. Megkérdeztem, hogy akar-e jönni? Megkerestem, megtaláltam, befogadtam, tehát én kegyes vagyok és jó lelkű, és ezt meg is akarom mutatni mindenkinek. Időközben azonban kiderül, hogy a bárónőnek nincs türelme tanítani és nevelni Emilyt, csak a végeredményt akarja, a szép képet, amelyet megoszthat a közösségi médián, hogy megmutassa mindenkinek, hogy ő milyen jó. Az a kérdés is felmerül, hogy mitől lesz boldog valaki az életben. A darab azt is bemutatja, hogy a boldogság és a nyomorúság szempontjából mindegy, hogy hova születsz és honnan jössz.

– Hogyan illeszkedik mindez a színházi nevelési programba? A műben erőszak, gyilkosság is van – nem durva ilyesmivel szembesíteni a fiatalokat?

Némethy Zsuzsa: Úgy gondolom, tökéletesen illeszkedik. Érint olyan témákat, amikkel egy tizenhét-tizennyolc éves nem biztos, hogy találkozik, főleg nem ilyen formában. Gyilkosságot, erőszakot ők is látnak, hiába akarjuk őket megóvni, nem tudják kikerülni, de mi van akkor, hogyha szemtől szemben állnak vele a színészek? Milyen érzéseket, reakciókat vált ez ki belőlük?

– Milyen volt megformálni Emilyt, a komornát, akinek a viselkedése kezdetben állatias, mégis érzékeny, okos lány?

Ferencz Evelin: Nagy kihívás volt megragadni ezt a lényt, és megmutatni, hogy ő nem buta, csak egyszerűen azt a nyelvezetet, amit mások használnak, azt ő nem érti. Tehát ő csak kifejezni nem tudja magát, és hosszú folyamat volt, amíg ezt valahogy összeraktam. Ő nem tudja megértetni magát másokkal, pedig megvannak a módszerei és eszközei, de más nem érti azokat. Emily karaktere megmutatja, hogy mit él meg az, aki ennyire a saját világában van, és milyen érzés, hogy őt senki nem fogja soha megérteni.

– Hogyan lehetne jellemezni a két szereplő közötti kapcsolatot?

Némethy Zsuzsa: Nagyon ra­gasz­kod­nak egymáshoz. Az elején azért, mert mind a kettőjükben nagyon nagy a megfelelési kényszer, csak ez másképp nyilvánul meg. A bárónőnek Emily eszköz, akivel el akarja érni, hogy szeresse őt a társadalom, hogy nézzenek fel rá, mert neki van vele egy terve, amit szeretne megvalósítani. Emilynek pedig a túlélésért van szüksége a bárónőre. Aztán egyre jobban kezdenek ragaszkodni egymáshoz, megszeretik egymást, mert igazából mind a ketten nagyon magányosak.

– Hogyan fogadta a fiatal közönség ezt a megosztó darabot?

Némethy Zsuzsa: Az előadás nyilván nem utat mutat, hogy miképp kell megoldani bizonyos problémákat, hanem témákat vet fel. Ezért is szól tizenhat éven felülieknek az előadás, hogy kezdjenek el gondolkodni, beszélni ezekről a jelenségekről. Ha egy diák csak egy pillanatra ismeri fel, hogy ő már volt, vagy ilyen helyzetben van, akkor talán tudunk valamiféle – megint mondom, nem útmutatással, hanem kommunikációval – segíteni. 
Ferencz Evelin: A csíkszeredai középiskolák tizenkettedikeseinek szántuk a darabot, mert ők már elég idősek ahhoz, hogy megértsék mindezt. Akik eddig látták, figyeltek, interaktívak voltak, amikor nevetni kellett, nevettek, mindenre nagyon jól reagáltak, rengeteg visszajelzést adtak nekünk az előadás közben, és mi is bátrabban közelítettünk feléjük. Kezdetben Evelinnel aggódtunk, hogy csak a lábait fogják látni, a kivillanó fenekét, szóval, hogy komolytalanok lesznek, de valami eszméletlen volt, ami eddig az előadásokon történt.
 

A Hargita Megyei Kulturális Központ az elmúlt években indította el a Kulturális nevelés programot, amellyel koncerteket, színházi előadásokat visznek a megye iskoláiba. Mint Ferencz Angéla, a Kulturális Központ menedzsere közölte, korábban a Petőfi-emlékév kapcsán valósult meg a Ki vagyok én színházi produkció, az idén pedig ezt a kétszemélyes darabot mutatják be az intézmény Pinceklubjában. Hozzátette, hogy örömmel jelzik az iskolák, főleg a szakiskolák, hogy rájuk is gondoltak. Ezzel a programmal a különböző társadalmi kérdések iránt szeretnék érzékenyíteni a fiatalokat, bekapcsolódva az osztálytermi előadások jól ismert, térségünkben ritkábban előforduló ajánlásával.