Mondom Imrének, amikor a késő délutánban ülünk a falépcsőn és figyeljük a szelíd méheket, Imre hűséges rabszolgáit, amint jól megrakva virágporos tarisznyái­kat cipelik Nagy úr karámjába a zsákmányt: „Uram, hát te mit mívelsz végül is? Nem használod rabszolgaként ezeket a becsapott lényeket?” Csend. És aztán jön a felelet: „Amikor fáznak, óvom őket, amikor éheznek, táplálom őket. Az biztos, hogy szeretem őket és együtt dolgozunk; mert értem is őket s tanulok is tőlük. Házukra ügyelek, tisztán is tartom azt! És nem is bánják, mikor a fölösleget elveszem tőlük a pergetéskor. Ez nem is rablás, hisz együtt dolgozunk. Mint ahogy a tehén szép basszus bőgéssel köszöni a tőgyét megszabadító fejőnőt. Dúdol, ha a feleslegtől megszabadulhat, tőgyét duzzasztva – a tejtől. A védák (és az egyiptomiak szerint is) ezek a szent állatok egy nép életét biztosították, mirigyeiknek fölösleges termékeivel.

*
Imre sose szakadt el a természettől, ahogy ő maga mondta. A Nappal, Holddal és a csillagokkal jól megfért – és velük élt. Mint a pásztor, aki pulikutyáját „édes szógámnak” és „kedves cselédemnek” nevezte és úgy szólította. A törvény az: „Kelj és nyugodj a Nappal”. Nagy uram, te a Gantama törvényét idézed? A Nappal alvó bűnös? – kérdem. „Egy fenét – feleli és folytatja –, hát erre épeszű ember amúgy is rájön!” „Goethe is rájött magától, én meg itt a közelemben olyanokról is hallottam, akik sem a te Buddhádat, sem Goe­thét nem ismerték. De a Napot igen! (Közben jól tudtam, hogy Gautama Buddhát is, Goethét is jól ismerte. Goethe minden munkája, magyar fordításban, megvolt neki.)

*
Volt egy nap, amikor Nagy Imre is hivatalos volt. Vendégség, születésnap. Ital, zaj, füst, jó vacsora. Imre kedve szerint hús nélküli étel is, tisztán, ízletesen. Éjfél után Imre szól: „Na, én megyek. Holnap is van nap, aludni is kell. Telefüstöltétek a szobát és összevissza beszéltek.” „Maradj”, így meg úgy marasztalják. És nem csak udvarias, formális szavakkal. „Van-e egy jó levegőjű sarok a házadban?” Van. Elvonult; hajnalban a jól kicsavart társaság szürcsölte a káposztalevest. Imre frissen, élénken, hahotázva bejön. „Na, ti jól néztek ki!” Hogy ez önzés vagy tapintatlanság, azt nehéz eldönteni. De el lehet dönteni akkor, amikor N. Imre kér egy pohár tejet, mézes kenyérrel. Sem önzés, sem tapintatlanság nem volt az, hanem egy öntudatos ember életrendjének biztosítása, amit a házigazda finom tapintattal meg is érzett. 

*
Hogy a kacagás gyógyít, ezt is tudta. Ha egy jót kacagott, amolyan kamasz módon azt mondta: „Na, ezt az orvosságot naponta bé kell venni!” (Használt is.)
Tőle tudtam meg, hogy As­sisi Szt. Ferenc gróf volt. A Po­verello, a szegényok szentje, kemény fizikumú ember is volt. (A csíksomlyói ferences barátok öregapja – Imre mondása.) És itt nem a lelki szegénység bírálatáról volt szó, hanem a jóra és igazságra való restségről! – A hét bűnből a kettőre. Ilyen módon volt Nagy Imre, a bölcsködés elítélője akaratlanul is bölcselkedő. És az álpolitikusok által kompromittált üzelmek elítélőjeként valahol mélyebben, mégis politikus. Nagy Imre, a „modern” mezőgazdaság Csíkban megalkotásához jó szerszámokat vásárolt, amíg útjában Bécsben mindig megállt, hogy „erőt” gyűjtsön”, egy kis méretű, de „óriás” fekete gránitszoborral találkozhasson. Egy gereblyét, keményfából (nemes arányú funkcionális – hasznos – szerszámot) mutatott, amelyet a csíki gazdák kiválóan másoltak, tanultak és használtak. A korcsolyáról, a sílécről, a „modern” sportról; a tudományos állattenyésztésről nem is beszélve. Egy tenyészbikáért cserélte el a modellnek is használt mackót, a medvefiókát, aki barátja is lett. Az Úz völgyének másik oldalán lakó, állatbarát román pópával, aki monomániás volt, és N. Imre megörökítette egy vázlaton: elöl a szimatoló kutya, lovas szekéren, a Don Quijote-i profilú, hegyes szakállú pópa, a szekér körül csatangoló fiatal mackó és egy kakas. A szinte hihetetlen kép; a gyermekmese, igaz élmény szülötte. És a vidám tréfa mögötti lényegre csak később döbbentem rá. Levegő- és vízszennyezés elleni küzdelem, a tunya tudatok felébresztése, az egészséges élet akarása, a becsületes munka örömének agitátoraként Nagy Imrét a társadalmi, politikai, kulturális síkon működő „zoon politikon”-jává avatta akaratlanul is minden cselekedete. És hogy mindez távol állott holmi nemzeti, faji elfogultságtól – bizonyíthatnám kezdve a román pópa meséjéből addig, hogy képet vásárolt, első ránézésre és felmérésre anélkül, hogy szerzőjének nációját, nemét, anyakönyvi kivonatát, osztályhelyzetét ismerte vagy kutatta volna. (A tehetséges kép szerzője erre emlékezni is fog!)

*
Minden koponya – egyforma. (A tudós orvosnak majdnem igaz ez.) De ahogy nincs két egyforma levél ugyanazon a fán, nincs két egyforma koponyacsont sem – így a művészember. És – bár tudod mindezt – kénytelen vagy önmagadat belecsempészni minden idegen csont- és bőrburokba. Még „Ilona a tyúkjaival”, a „Fészekrabló kölykök”, a „Vágtató lovak”, a „Megnyírt juhok”, a „Madárijesztők álorcája mögül is kivigyorgok!” – „Azt a szentségit neki!” mormogja az igaz alkotó, a megszállott, gyönyörűségesen szomorú gyónását, legnemesebb önzetlen önzését: a „minden önarckép” igazát.
Egy biztos. A legtöbb ember, aki elmegy – végleg – az általa hagyott légüres teret betölti egy másik. Egyesek, olyanok, mint Nagy Imre, olyan testileg légüres teret hagynak maguk után, amelyeket szellemük, műveik kisugárzása, életük példája tölt be úgy, hogy szinte el kell hinned, hogy „sose halunk meg”. A most lenne 90 éves Imre itt van. Fetisista vagyok-e? A „sámán” Kodolányi, az író – Imre ismerőse-ismerője is volt – ezt mondaná.

*
Imrét háromszor (1951-ben az elsőt) mintáztam, többször rajzoltam. Lopva, nem úgy kínozva, mint engem, amikor „pufádat ne mozgasd” mondással odaragasztott volna a mozdulatlan levegőbe, amikor rajzolt. Nagy Imrét idézem; és most azt a furcsa viszonyt próbálom felidézni, ami Imrét az általa lenézett gépi civilizációhoz kötötte. És itt N. Imre egyik mély észrevételével – magyarul mondva: tudatosságáról szólnék. „Mert lám, a hangya vagy a méh mekkora erőkifejtésre képes, testsúlyához viszonyítva. Az ember ma arra törekszik, hogy egyelőre nehéz gépeit könnyítse stb. stb. Ez a levezetés logikusnak tűnhet. De mélyebb vizsgálat kiderítheti, hogy az életerőt félretolva, pusztán a mechanikai, anyagi mozgást és erőrendszert tárgyalja. Mert nemcsak egy bolha több lóerős, mint az elefánt, de egy vézna »őrült« rohamában olyan erőkifejtésre képes, hogy ezt csak a mechanika, elektronika stb. törvényeivel magyarázni – elégtelen. A robot műagya több száz km³-t igényel, területben, súlyáról szinte fölöslegesnek tűnik beszélni. Az ember gépezet is (ezt tudják a bonctan, élettan beavatottjai), de annyival több annál, semhogy a »homunkulusz«, a kémcsőben előállítható lény, Golem, az első Robot is a mai Golemekkel együtt helyettesíthessék. A különbség köztük annyi, mint az atom és a Nap közötti mennyiségi különbség. Itt a gép és az ember (a gép ura) közötti különbségről van szó. Goethe »Zauberlehrling«-jéről van szó, a jelek szerint még mindig aktuális. Egy 58-60 kilós, megszállott, tudathasadásos emberi lény olyan fizikai, mechanikai erőkifejtésre képes (ha csak pillanatokra is!), amilyen egy szervetlen anyagokból összerakott, ugyanolyan súlyú, dimenziójú gép számára elérhetetlen marad. Ez az 58 kilós őrült rohamában felemel egy 100 kilós vaságyat. És még őrzői felé is hajítja. (A mai súlyemelő olimpiász bajnokai ismerik ezt az »őrületet« érintő állapotot.) Az az okos pszichiáter doktor, Pamfil Eduard mindezt tudta. (Ma Temesváron orvos, kiváló gitárművész és a temesvári fiatal zenészek vezérfigurája.) Amikor Kolozsváron dolgozott, a képzőművészeti főiskolára meghívtam, hogy tartson előadást azokról az alkotóművészekről, amilyenek között Van Gogh is ott volt. Az egyensúlyát vesztett óriás festő, akiről tudományosan bizonyította, hogy nem őrült volt, amikor képét festette, mint ahogy Csontváry vagy Gulácsy sem volt az.”

+

×

×

×

×

×

×

×

×

*
A mai technikai civilizáció embere felkészületlen halálával szemben. Intézményesített feltételek (kórház, orvosok, technikai gépezetek) között váratlanul éri a vég. A kor kultúrája nem figyelmeztet a halálra való felkészülés szükségességére, csak beteget vagy halottat ismer. A haldokló ismeretlen marad számára. Az pedig legtöbbször nem is akarja tudatosítani környezete, rokonai, baráti körének maga-irtását, sőt segíti szerepjátszásukat.
Nagy Imre halála előtt hazavitette magát az öreg házba, ahol született. Ahogy kijelentette: „Dolgom van otthon.” (A keresztény rítussal szemben a buddhistát választotta.) Nem a földben, hanem az elhamvasztásban. Mert van a víz, a föld, a láng-tűz és a levegő. Négy elem van, és ezekből a tüzet választotta.

(Folytatjuk)
 

Kristó Tibor
Elvirágzott a liliomfa
néhai S. Á. emlékére

azóta már jól megcsöktek a fák
a kúria viszont nem süllyedt alább
mohás teteje kissé félrecsúszott 
akár fejen hanyagul viselt kalap
tornácon a gróf úr* olyképpen néz
mintha valamit látna fái alatt
mit múlt homálya még mindig rejteget
mellette két morc eb heverész
jelzi jöjjek csak ne féljek
kutyái engem már ismernek
udvarháza mögött az arborétumban
ontotta virágait liliomfája
híres magnólia melyből csupán párat
tart számon a tudomány nagy tára
terebély árnyékát a folyóra veti
zavaros tükrében lomb-kontyát nem leli
takarásában mint egy Szőnyi-képen
kérődzik egy tehén nyugalma delében
könny-gyöngyök csillannak szemében
liliomok nyíltak méhraj zsongásában
harang kondult messzeség tornyában
madár hangolt milyféle lehetett
sas vagy gólya mi van a blazonon
hattyúféle én griffre gyanakszom
volt valamikor a mennyország mása
e kert rajta még isten áldása
nem csak liliomfa de van családfa is
sajnos annak nincs egyetlen ága friss
pedig megfért azon jó pár nemes előd
a ló hátáról odalett a nyereg
az utolsó primor ezen sem kesereg
iszalag bojtorján veri fel a kertet
gyomos lett a határ a gaz is virágzós
szennyes a Küküllő algásodik medre
intő jel ez – mondá jó Sebesi Ákos

* Az utolsó, jótevő betfalvi grófi leszármazott
(2026. június)