Szomorú esztendő volt számomra az 1976. év nyara. Júniusban Édesapám, augusztusban Csíkszereda legkiválóbb polgára, Nagy Imre festőművész – Imre bácsi – „tette le a kanalat”. Bár Imre bácsit csak alig ismertem, mégis – egy négy esztendővel korábban történt eset kapcsán – igencsak apám-közelinek éreztem. És a sors választottjaként tíz esztendő teltével én lehettem két hónap híján harminchárom évig tartó „örököse”. Igen, hagyatékának kurátora.

Hogy mi is hozta lelkem közelébe Imre bácsit?

1972 áprilisában tudtam meg, hogy Kolozsváron is indul ipariformatervező-képzés, teljes erőbedobással láttam hozzá rajztudásom kellő szintre való fejlesztéséhez. Ebben az emelkedett lelkiállapotomban június végén leküldött Édesanyám Imre bácsihoz fekete ribizlit vásárolni. Leszedtem, megmértük, s piaci áron kifizettem. És amint indultam volna, háza kerek lépcsőjének legfelső fokáról hallom a kérdést: „Te ki vagy?” Megmondtam a nevem, mire ő: „Apád, anyád kicsoda?” Mindkettőjüket bemutattam. „Édesanyádról hallottam [ő közismert gyermekgyógyász volt], de apádról nem [ő mezőgazdász volt]. S te mivel foglalkozol?” Erre kihúztam magam, és büszkén jelentettem ki, hogy Kolozsvárra, a Képzőművészeti Főiskola dizájn szakára készülök. Titkon vártam, hogy jövendő kollegalitásunk üdvétől azon nyomban hanyatt esik – … nem történt semmi. Majd megszólalt: „Na most figyelj ide! Ha kivetnek az ajtón, azonnal visszamész az ablakon. Ha ott is kivetnek, akkor az ajtón mész vissza, mert csak úgy lehet igazán tanulni, ha mindig annak rendje tövén vagy!” – mondta határozottsággal. Szavai keménységétől kirázott a hideg, mert kijelentésének nemcsak stílusa, hanem tartalma is egyezett több Édesapámtól hallott, akkor számomra borzongató eligazítással – megerősítette azok igazságát.

*
1976. augusztus 25-én mindkét – magyar és román nyelven – Csíkszeredában megjelenő napilapot ugyanaz a két közlemény uralta, Hargita megye Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottságának nekrológszerű gyászjelentése: „…augusztus 22-én reggel 8 órakor, hosszas és nehéz szenvedés után elhunyt NAGY IMRE festőművész, a Művészetek Érdemes Mestere.” A gyászjelentés, amely Nagy Imre művészi életútját meghatározó minden köztudomásra érdemes fontos évszámot és eseményt felsorakoztatott, az alábbi végkövetkeztetéssel zárult: „Nagy Imre halála pótolhatatlan vesztesége a hazai képzőművészeti életnek.”

A temetést szervező bizottság közleménye:
„Nagy halottunktól utolsó búcsút veszünk 1976. augusztus 25-én, 13 órakor, a zsögödi emlékháznál.
A ravatal melletti végső tisztesség augusztus 25-én, 9 és 12 óra között róható le.”
Mindkét megyei napilap másnapi száma szóra egyező, szerző nélküli cikkekben számolt be a búcsúztatásról, amelyet teljes egészében idézek:
„Zsögöd, Csíkszereda, Hargita megye lakosai 1976. augusztus 25-én örök búcsút vettek Nagy Imre festőművésztől, a Művészet Érdemes Mesterétől.

A csíkzsögödi »Nagy Imre Galériában« elhelyezett ravatalnál nagyszámú lakos, közéleti személyiség rótta le utolsó kegyeletét. Virágkoszorúkat helyeztek el Hargita megye néptanácsa, a Központi Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács, a Csíkszereda városi néptanács, a Hargita Megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottság, a Hargita és Informația Harghitei című napilapok, a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, toplicai és székelykeresztúri municípiumi, illetve városi szocialista nevelési és művelődési bizottságok, a csíkszeredai múzeum, a csíkszeredai 1. számú és a művészeti iskola, valamint más művelődési intézmények, közéleti személyek részéről, akik a gyászoló családnak részvétüket nyilvánították.

A 13.00 órakor kezdődött gyászszertartáson részt vettek Hargita megye néptanácsának, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsnak, egyes Hargita megyei, valamint Kolozs, Maros és Kovászna megyei művelődési és művészeti intézményeknek a képviselői, csíkszeredai dolgozók.

A gyászgyűlésen Pataki Imre, a megyei néptanács Végrehajtó Bizottságának első alelnöke, Mircea Popescu, Románia Szocialista Köztársaság Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsának vezérigazgatója, Ana Lupaş, a Képzőművészek Országos Szövetsége Kolozsvár-Napoca-i Fiókjának elnöke, Gaál András, a Képzőművészek Országos Szövetsége Csíkszeredai Fiókjának elnöke, Kovács Zoltán, a Képzőművészek Országos Szövetsége vezetőtanácsának tagja búcsúztatták az elhunytat. Búcsúztató beszédeikben méltatták Nagy Imre egyéniségét és munkásságát, emberi és művészi példáját, akinek halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai képzőművészeti életet.

A gyászszertartás után az örök emlékű festőművész holttestét – végakarata szerint – Bukarestbe szállították elhamvasztás végett.”
Mindkét, illetve mindenik, más-más lapban megjelent közleményből, cikkből kimaradt, hogy Csíkszereda nagy halottját nemcsak politikai, hanem a család – kifejezetten Zsuzsika, Nagy Imre néhai nevelt lánya, 1930-ban gyámságba fogadott unokahúga – követelésére egyházi szertartás keretében is elbúcsúztatták. Önéletírásában Zsuzsika erre így emlékezett vissza: „A város saját halottjának tekintette, de az akkori politikai helyzetnek megfelelve, egyházi szertartás nélkül akartak búcsút venni Imre bácsitól. Mikor ez tudomásomra jutott, nagy felháborodással jelentettem ki, hogy az ősök tisztelete nem engedi, hogy Imre bácsi pap nélkül legyen eltemetve, akkor inkább én, az unokahúga vállalom a temetést. Végül olyan egyezségre jutottunk, hogy először a csíkszeredai elöljáróság részéről történik a búcsúztatás, ezt követi az egyházi szertartás. Így is lett.” (Kuruczné György Zsuzsanna: Amikor Csíkba’ megszülettem. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007, p.: 69–70.)

2006. augusztus 5-én, A bő­fény forrása – Zsögödi Nagy Imre monográfiám bemutatója alkalmával Kányádi Sándor költő, nagyon plasztikusan előadva – ha hallanák! –, a következőképpen mesélte az eseményt: „Amikor már mindenki elmondta a magáét, egyszer csak valahonnan hátulról felhangzott: »Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében…« – mire mindenki megkönnyebbült.”
A gyászszertartást Márton Áron püspök képviseletében dr. Erőss Lajos gyulafehérvári kanonok és koncelebránsa, fr. Écsi János csíksomlyói ferences rendházfőnök végezte.

„Fájó szívvel vesszük körül a mi Imre bácsink koporsóját. Szeretettel és mélységes tisztelettel búcsúzunk a nagy művésztől, akit szívébe zárt szülőföldje és az egész ország művészgárdája, ismerősei, jó barátai. A zsögödi otthon, ahol magába szívta az alkotóerő energiáit, még átkarolja nagy fiának porhüvelyét, hogy aztán művei hirdessék szellemének nagyságát az utókor számára.

A történelem legnagyobb tanítómestere, Jézus Krisztus, mielőtt megváltó áldozatával lezárta volna rövid földi életét, főpapi imájában így fordult mennyei Atyjához: »A művet, melynek elvégzését rám bíztad, véghez vittem. Én megdicsőítettelek Téged a földön, most Te dicsőíts meg engem, Atyám…« Kedves Imre bácsi, mielőtt a halál megtörte csodálatos színeket és formákat látó érzékelő szemed fényét, megkötötte nyelvedet és megbénította az utolsó időkig a festői ecsetet szorgalmasan kezelő, dolgos kezedet, Te is mint Isten gyermeke, aki a keresztség szentségében beleoldódtál a nagy Istengyermekbe, Jézus Krisztusba, nyugodt és bízó lélekkel elmondhattad: »Atyám, a feladatot, amelynek elvégzését mint hivatást reám bíztál, befejeztem.« Imre bácsi, a tehetséget, Istentől kapott talentumaidat nem rejtetted véka alá, nem ástad el, hanem erős akarattal, szüleidtől örökölt munkabírással, sok belső vajúdással és feszültséggel, színekben és formákban sokszorosan kamatoztattad. Lelked mélyéből a szépségnek olyan kincseit hoztad napvilágra, a zsögödi tájak és a benne nyüzsgő-mozgó élettől kezdve az egyetemes emberi érzések kifejezéséig, amelyek nemzedékeket ragadtak szemlélődésre és visznek közelebb a teremtetlen örök Szépséghez, Jósághoz és Igazsághoz. Mert minden művésznek, írónak, költőnek, festőnek, szobrásznak, a hangok mesterének fáklyát adott kezébe az Úr. Fényhordozóknak teremtette őket az Isten, akiknek hivatása apostoli, prófétai: megismerni emberfeletti küzdelemben és szenvedésben az igazságot és a szépséget és azt a kifejezőerő gazdagságában továbbadni, másokkal is megismertetni, hogy általuk szebb legyen a föld, nemesebb az ember.

Nagy Imre mester egyéni életében és művészetében sajátos utat járt: tele erővel, a munka hősies szeretetével, kötelességtudattal, amelyből nem hiányzott a misztikum, a hit, a természetfeletti világ létének tudata és annak elismerése. Gondoljunk csak egyik munkájára; a kereszten függő Krisztus lábánál leboruló koldusra, amelyben a művész érzékeltetni akarja a megváltás valóságát és azt, hogy mennyire rászorul a koldus, a művész és minden ember az Isten-ember keresztáldozatából fakadó életre. Vagy gondolok arra a kedves vászonra, amelyet a nagyközönség nem ismer – a nagy halott, Márton Áron püspök úrnak ajándékozta. Ebben a képben a művész csodálatos színekben fejezi ki a zsögödi temető halottak esti világítását: a sírokon meggyújtott gyertyák fénye tűzpirosra vonja a látóhatárt, a felhőket, és a gyertyák pislákoló lángján a holtak birodalmából hittel nézünk át a halhatatlan lelkek országába, az örökkévalóságba. Amit Nagy Imre megfestett, az lélekből pattant ki, hitének, meggyőződésének őszinte kifejezője.

Kedves Imre bácsi, amikor búcsút veszünk Tőled, ezt azzal a tudattal, hittel tesszük, amelyet a kinyilatkoztatás hirdet számunkra: a lélek nem hal meg, a lélek él és találkozik. Szíved megszűnt dobogni, nem nézed többé tágra nyílt szemekkel a zsögödi tájat, nem hallgatod a Hargita rohanó patakjainak a csobogását, nem gyönyörködsz a cikázó pisztrángokban, nem térsz vissza minden tavasszal a szülői otthonba, ahonnan művészi pályádra indultál, de hittel hirdetjük Juhász Gyula versével:

»Valahol lenni kell egy lakomának hová hivatalos,
kit idelenn halálba űzött éhség, reménytelen szerelem.
Valahol lenni kell egy palotának, hová bejáratos,
kit idelenn minden örömből és fényből kizártak és elhullt a rögös útfélen.
Valahol lenni kell egy orgonának, amelyen majd egykor
befejezhetem a dallamot, mely halálba bágyadt s mely az élet nekem.«
Imre bácsi, mi hiszünk ebben az orgonában, mi hisszük, hogy a színekben tomboló dallamos életet, a nagy művet befejezted, amit az Úr reád bízott, s mint Istenhez hanyatló árnyék, lelked megtért az örök partokra, minden színek és formák végtelen skálájához, aki jóságosan, irgalommal tekint le a kereszt tövében térdeplő művész-szolgájára, aki Michelangelóval zengi:
»Nyugtot nem ad már se ecset, se véső.
A szív csak égi szerelemre vár,
mely a kereszten int, kitárja karját.«
Irgalmas Jézus, Nagy Imre művészgyermeked a rábízott művét befejezte, adj neki nyugodalmat a béke és szeretet honában.
Imre bácsi, Isten veled, a viszontlátásra!”
(Dr. Erőss Lajos gyulafehérvári kanonok számomra küldött leveléből.)

*
Imre bácsi haláláról többen is megemlékeztek, majdnem mindenik lapban jelent meg búcsúhangulatú vagy búcsúztató, jelenleg fel nem sorolható írás. Közülük a kolozsvári humorista, Bajor Andor érzékeny hangvételű búcsúszavai emelkednek ki. Bajor Andor tőszomszédja volt a Mesternek. Ismeretségük alapos, igaz lelki-baráti volt.

*
50 év múltán is az örökkévalóságig érvényes közismert kívánság kísérje néhai voltát:
„Emléke legyen áldott!”
Mert ő nem akármit tett! Hazahozta és itthon meghonosította a tanult képzőművészetet! Nélküle nem lenne csíki, különösen csíkszeredai képzőművészet. Tiszteletét tisztán, mindenkorinak kell megélnünk! Művészutódai megsokasodtak, számosságukkal és előtérben valóságukkal enyhe homályt is vetnek a néhai nagy Mesterünk emlékére… de egyúttal éltessék is azt!
A köztisztelet állandó jeléül tegyék rendbe Képtárát, működtessék azt kizárólag a Mester műveinek váltakoztatott alkotásaival! Rendezzenek képtárbeli emlékesteket! Évente helyezzék el az emlékezés koszorúit – csendben, mindig politikai felhangú önfényezés nélkül – az emlékház műterem-traktusának fala melletti síremléknél!
*
Bár Zsögödi Nagy Imre Mester 50 esztendőt letudott már az örökkévalóságból, továbbra is magával a teljes örökkévalósággal kell megküzdenie!