Dr. Kiss Gabriella – aki a demens betegek ápo­lá­sáról és gondozó csa­lád­tagok terhelődéséről írta doktori disszertációját – arról tartott kiselőadást, hogy a szellemi leépülés előrehaladtával eljön az az időszak, amikor a beteg ágyhoz kötötté válik, súlyos viselkedési zavarok léphetnek fel.
– Az emlékezetkiesés, zavarodottság egyre nyilván­valóbbá válik, tapasztal­ha­tunk egy végtelen nagy nyug­ta­lanságot, fenyegetőzik, lopással vádolja a környezetében élőket, szitkozódik, harapdál, kapálózik… Ez az ápolás nehezebbik része, amikor már teljesen kivetkőzik magából. Az agresszív viselkedésre fel kell készülnie a családnak is, az őt gondozó ápoló is – fogalmazott a szakember.
Teljesen lecsökken az önellátó képesség, megszűnik a családdal való kapcsolat. A gondozó lesz a kapocs, egyrészt az idős embert próbálja jó érzéssel gondozni, másrészt a családtagoknak nyújt támaszt.
– A család szerepe az elkísérés. Már amikor a demencia elkezdődik, veszteségről beszélünk. Végtelenül nehéz a családtagoknak, ha hirtelen megy el valaki, de az is, ha elfogy. A család ekkor, ha nem kap támogatást, elveszettnek érezheti magát. Sokkal több erőre van szükség, mint amire a gondozó fel van készülve. A demenciában élő nem tudja elmondani, min megy át. A kutatások mutatnak rá, hogy igen, a beteg ember is átmegy az önmaga elvesztési folyamatán. Felerősödik viszont a Jóistennel való kapcsolat. A betegek kenetének feladásakor sokszor láthatjuk, történik egy csoda: megnyugszik a beteg. Azt mondhatom, egyesül, találkozást él meg. És nincs különbség, hogy milyen vallású vagy anyanyelvű a pap, a beteg. Olyan csoda ez, mintha visszakapná a belső egyensúlyát. A családot is lehet erre biztatni: ne várják meg, amíg elmenni készül, hamarabb kell hívni a lelkipásztort.
Az utolsó stádium a halállal ér véget. Fontos a méltó elkísérés: felkészülni testileg-lelkileg, hogy elég erő legyen az elkíséréshez az utolsó útján. Amikor több éve fekszik, látjuk a sebeit, tápláljuk, gondozzuk, segítjük, de van az a pillanat, amikor imáinkban azt kérjük, a Jóisten szabadítsa meg ezektől a kínoktól. Csak nézzük, s azt látjuk, valami életben tartja. Amíg a családdal nem tud beszélni, nem tud elköszönni az élettől. Az életben elkövetett tévedések, konfliktusok feloldásában, a megbékülésben is segíteni kell ápolóként.
– Mert elmegy az idős, de ottmarad a családtag a terhekkel, azokkal a lelki traumákkal, amiket nem oldottak meg. Mi, akik segítünk, mint kapocs vagyunk jelen a beteg és családtag között. De lehet a jelünk a szív is, mert anélkül nem lehet elképzelni ezt a munkát – mondja Kiss Gabriella.
Az ápolót ezeregyszer fenyegeti a kiégés veszélye. Nagy a teher, kevés a sikerélmény. Mi tartja őt meg ezek ellenére?
– Ismerjük fel a saját érzéseinket, érzelmeinket, és fo­gad­juk el azokat. Bármi tör­tén­het egy gondozott személlyel, az kicsapódik ránk. Elhanyagoltnak, szeretetlennek érezheti magát az ápoló, miközben munkája a szeretni tudáson alapul. Ha én érzelmileg el vagyok hanyagolva, képes vagyok-e vigasztalni? Álarccal nem lehet dolgozni. Kell foglalkozni a fájdalmas események feldolgozásával, tudjuk, a munkánkban jelen van az elmúlás. Ha nem kerülnek a helyükre a fájdalmak, akár betegséget is okozhatnak. Én kell a fókuszba kerüljek: mire van szükségem, hogy teherbíró képességem legyen? Honnan gyűjtök erőt hozzá?
A szakember nem elméletekre alapozott, sorban kérte a képzés résztvevőit, emlékezzenek vissza, mi volt, ami miatt ezt a hivatást választották, és a nehézségekben mi tartja meg őket. Erőforrás-teremtés zajlott az együttlét során, amelyből az alábbiakban osztunk meg néhány gondolatot.
„Mindig éreztem a segítő hivatás gyökereit. Erre édesanyám vezetett rá. Ő volt az, aki megtanított: az időseknek ételt kellett vinni. Nem volt olyan, hogy nem vettük észre, akik rászorultak. És amikor az ápolást elkezdtem az idősotthonban, azt mondtam, én itthon vagyok. Segíteni valakin, adni magamból valamit, támogatni, elkísérni – ezt az ápolásában éltem meg teljes mértékben.”
„Kiskoromban nagyszüleimnél voltam, sok szomszéd idős nevelt engem tulajdonképpen. Mindig jobban értettem szót az idősekkel. Szociális munkás lettem, a lehetőség talált meg engem a Caritasnál, hogy ápolást, idősgondozást tanulhattam.”
„14-15 évesen a Nőegyletbe keveredtem, idős nők közé. Nem volt trendi, tagadtam is, hogy nőegyletes vagyok, de én olyan jól éreztem magam az idős asszonyok között.”
„Mindig segítettem, akin tudtam, s aztán a szakmában is errefelé lökődtem. Igyekszem tanulni, fejlődni, úgy érzem, otthon vagyok, a hálás tekintet, amikor megszorítja a kezedet, mert vele jót tettél, az feltöltő.”
„Nekem nagyszüleim nem voltak, mindig irigyeltem az osztálytársaimat, akiket elvittek a nagyszülei nyaranta. Egy szomszéd néni vigyázott rám, így kerestem az öregek társaságát. Ha velük voltam, repült az idő. Sok hálát és kérdéseimre sokszor választ tőlük kaptam.”
„Én öregasszonyokkal nőttem fel, nagyanyámnak öt lánytestvére volt, mind egy udvaron. Az természetes volt, hogy az öregeknek segíteni kell. Egyszer becsukódott egy ajtó, és kinyílt egy ablak. Általam kerestek valakit, és rádöbbentem: én vagyok az. Tudtam, hogy kell bánni idős emberrel, empátia volt bennem, de tudomány nem. Emberként indultam el, nem szakápolóként. Talpra állítottam olyan embert, akiről mindenki lemondott. Demens ember, ha meghallotta a hangomat, megváltozott az arca. Akkor jöttem rá, mire vagyok képes.”
„Anyuéktól úgy hallottam, ahogy kezdtem beszélni, már tudtam, asszisztensnő lesz belőlem. Nagymama mindig velünk élt, nem látott, mi voltunk neki a keze-lába-szeme-füle. Nővérem lett rosszul a vértől, eldőlt, hogy ez az én utam. A Caritas szembejött velem, az biztos, meg nem bántam, hogy itt vagyok.”
„Amikor elveszítettem a gyermekemet, nem tudtam rajta segíteni, elhatároztam, akin tudok, segítek.”
„Olyan leány voltam, hogy a vértől elájultam, ha valakinek fájt valahol, vele sírtam. Aztán az élet megerősített. Örvendek, hogy a sors ide hozott, ápolni szeretek, csak egy óhajom van, hogy innen menjek nyugdíjba.”
„Van egy elméletem: egy életen keresztül abban a szakmában kell dolgozni, amit szeretsz. Hosszú az élet, mindennap nem lehet azt csinálni, amit nem szeretsz. Onnan gondolom, hogy azonosultam a szakmával, hogy nem érzem, hogy fáradt vagyok, sőt inkább erőt ad nekem. Örökké kérem a Jóistent, hogy csak egy kicsi türelmet adjon, s aztán tovább telik.”
„Elfáradok, megpihenek, nem teher számomra a munkám. Ha nem lett volna bennem a segítés vágya, akkor nem ezen a pályán lennék. Amikor látom, hogy örülnek körülöttem, az erő felszaporodik.”
„Szeretnék úgy lefeküdni, hogy nem hagytam semmit félbe. Nyugodtan félrenézhettem volna, hogy ne lássam meg a néni lábán a sebet. De akkor hogy tudtam volna este lefeküdni?”
„Ha valakinél nem lehet célt elérni, ágyban fekvő, annál az az öröm, hogy a körülményeit rendbe tettük, hogy van, akihez holnap visszajönni, van, aki vár, van, akitől elköszönni.”
„Szeretettel, következetesen dolgozni, legyen kötözés vagy körömvágás, én úgy csinálom, ahogy elvárnám, hogy nekem is csinálják. Nem várom a közvetlen hálát, egyszer úgyis visszakapom.”
Amikor a hivatás kevés, akkor jön a küldetés, mert „nem ti választottatok engem” – és ebben egyetértettek az ápolók. Egyikük így összegzett: „Aki ápoló, annak van céltudata: mindennap felkelünk, és megyünk, mert várnak.”