– A Magyar menyegző székelyföldi bemutató körútja kapcsán érkezett most Csíkszeredába. Mit gondol arról, hogy a filmet a napokban több székelyföldi településen is láthatják a nézők?

– Nekem ez nagyon sokat jelent, mindig örömmel térek vissza Erdélybe. Azt érzem, hogy az itteni közönség nagyon hálás a jó filmekért, különösen akkor, ha a film róluk, az ő kultúrájukról szól. Most is ezt tapasztalom. Nagyon szeretem az erdélyi kultúrát, az ételeket, a vendégszeretetet és a tájakat is, úgyhogy örülök, hogy itt lehetek.

– Ha jól tudom, az elmúlt napokban többfelé látogatott. Mennyire ismerős önnek Erdély, és mennyire volt az a film forgatása előtt? 

– Bizony, most éppen Gyimesből jövünk, és még nagyon sok helyre el fogunk látogatni. Többször jártam már Erdélyben, most számoltam össze, hogy először gyermekként, úgy tizenkét éves koromban. Akkor a Nyomorultakban játszottam a kis Cosette-et, és a darabbal Erdélybe is elhívtak turnézni – sajnos arra már nem emlékszem pontosan, hogy hol jártunk, de azt tudom, hogy akkor voltam itt először. Néhány évvel ezelőtt az Anima Sound Systemmel is felléptem énekesnőként, akkor éppen Székelyudvarhelyen. Szóval elég sok helyen jártam már, és most nagyon örülök, amikor meglátok egy-egy ismerős helyet, és rájövök, hogy ezt már láttam korábban. Amire pedig nem emlékszem a gyerekkoromból, azt most próbálom beazonosítani.

– A Magyar menyegző különlegessége, hogy innen, Csíkszeredából Kalotaszegre férjhez ment fiatal nő esküvőjén forgattak. Milyen volt egy valódi lakodalom részese lenni? Mi jelentett kihívást a szerepben? Az erdélyi, kalotaszegi beszéd, a néptánc, a román mondatok?

– Igen, nagyon sok kihívás volt. Az egyik nagy kérdés az volt, hogyan lehet visszahozni az erdélyi, pontosabban a kalotaszegi beszéd ízét. Ebben sok segítséget kaptam, de nem akartuk túlzásba vinni, hogy ne legyen erőltetett, hanem éppen csak annyira legyen jellegzetes, hogy hihető maradjon. A román szöveg pedig külön történet volt. A forgatás nagyon sokszor tartogat improvizációkat, és én például előre nem kaptam meg a román szöveget. Előző este kaptam meg a másnapi jeleneteket, és akkor láttam, hogy hoppá, itt lesz egy jó pár román mondatom. Megijedtem, de megpróbáltam minél gyorsabban elsajátítani, és szerencsére jó visszajelzéseket kaptam. A filmezésben vannak ilyen izgalmas helyzetek. A tánc is kihívás volt, korábban nem néptáncoltam. Népdalokkal már foglalkoztam, de a néptánccal nem, ezért nagyon izgalmas volt Zsuráfszky Zoltán óráira járni és megtanulni ezeket a táncokat. És maga a forgatás is egészen különleges élmény volt. Amikor Kalotaszeg környékén forgattunk, a háttérszereplők közül sokan valóban odavalósiak voltak. Szinte nem is kellett játszaniuk, hiszen önmagukat adták. Nem olyan volt, mint egy klasszikus filmforgatás, inkább mintha teljesen a valóságot vettük volna fel. Sokszor csak vonultam a népviseletben, és azt éreztem, hogy nem kell semmit megjátszanom. A filmben látható viseletek nem jelmezek, hanem valódiak voltak, amelyek mögött rengeteg munka és évszázados tradíció áll. Ezért az egész forgatásnak sokszor inkább olyan hangulata volt, mintha egy lakodalomba vagy egy buliba csöppentem volna, nem pedig egy munkahelyre. Jó példa rá, hogy az egyik forgatási szünetben Pál István Szalonna elkezdett játszani, a többiek pedig táncolni, a kislányok csujogatni... Mindenki ismerte a dalokat, mindenki tudta, mit kell csinálni. Tényleg olyan volt, mintha egy igazi buli közepén lennénk, és a filmforgatás lett volna a mellékes dolog.

– Az utóbbi időszakban egészen különböző szerepekben láthattuk: a Magyar menyegző mellett a Hogyan tudnék élni nélküled?, a Hunyadi és A legénybúcsú is fontos állomásai a pályájának. Tudatosan keresi a különböző karaktereket, vagy a szerepek találják meg?

– Inkább a karakterek találnak meg. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az elmúlt években rengetegféle szerep, műfaj és lehetőség talált meg. Valahogy nagyon jól alakultak a dolgok, és nem mondhatom, hogy olyan színész lennék, akit bekategorizáltak. Ezeket a szerepeket, munkákat általában casting előzi meg. Az ember természetesen mindent elkövet, megpróbálja a jeleneteket, dolgozik azon, hogy kiválasszák, de onnantól kezdve sok minden múlik a szerencsén is, például azon, hogy mennyire működik együtt a többi színésszel. Úgyhogy az elmúlt három évem kifejezetten szerencsés, illetve nagyon intenzív volt. Sőt, ha a világjárvány időszakát nem számítjuk, akkor ez az elmúlt évtizedre is igaz.

– És ha ezeket a karaktereket egymás mellé tesszük, melyik áll a legközelebb Önhöz, és melyik a legtávolabb? Van egyáltalán ilyen?

– Erre sosem tudok igazán válaszolni. Mindegyik szerepem közel áll hozzám valamilyen szempontból, mert mindig megpróbálom megtalálni bennük azokat a pontokat, amelyekben hasonlítunk. Kati például elsőre nagyon távol állt tőlem, hiszen nem ebben a kultúrában szocia­lizálódtam. Mégis, érzelmileg nagyon megtaláltam vele a közös hangot. Máskor éppen fordítva van: egy szereplő háttere vagy élethelyzete áll közel hozzám, de egészen más világot kell megmutatnom rajta keresztül. Jó példa erre a Mi kis falunkban Viki. Ő egy városi lány, de közben sokkal karakánabb, tűzrőlpattantabb, olykor rosszindulatúbb személyiség, mint amilyen én vagyok a hétköznapokban. Úgyhogy ezek mindig különböző skálák, és minden szerephez más a recept. Az a lényeg, hogy megtaláljam, hogyan lesz az adott karakter hiteles a nézők számára.

– Előfordult már, hogy az utcán Eszternek, Katinak vagy Vikinek szólították?

– Igen, előfordult már. Vikinek, Virágnak, egy időben ezek voltak a gyakoribbak, de Eszternek is szólítottak már. Amikor egy sorozat vagy film nagyon sok emberhez eljut, akkor előfordul, hogy azonosítanak az adott karakterrel. Egyáltalán nem sértő számomra, inkább úgy veszem, hogy tényleg hatott, amit játszottam, és a nézők valamilyen módon átélték a történetet.

– Azzal, hogy ismerősebb lett a neve és az arca a nagyközönség számára, megváltozott valami a szakmai vagy magánéletében? 

– Nyilván egy kicsit furcsa, bár ez egy fokozatosan épülő folyamat volt. A Dancing with the Stars, a Hogyan tudnék élni nélküled? és a Hunyadi után viszont tényleg eljutottam oda, hogy már nem tudok úgy elmenni sok helyre, hogy ne ismerjenek meg. Persze vannak meglepő helyzetek is, amikor már számítok arra, hogy megismernek, aztán mégsem. Alapvetően pozitívan állok ehhez. Soha nem az volt a célom, hogy híres legyek, inkább az, hogy a munkám által eljussak az emberekhez, hogy jelentsen nekik valamit az, amit csinálok. Az ismertség ennek nyilván velejárója, ezt elfogadom. A legtöbb ilyen találkozás egyébként nagyon pozitív. Erdélyben kifejezetten kedvesek az emberek, és kifejezetten jó élmény egy-egy ilyen találkozás. Persze ha az embernek éppen rosszabb napja van, akkor kicsit nehezebben viseli a figyelmet. Volt egy-két negatív tapasztalat is, de azok sem voltak súlyosak. Úgyhogy összességében megszoktam ezt a jelenséget már.

– A színpadi vagy a filmes világ áll közelebb önhöz?

– Nálam ez inkább a szerepek mentén dől el. Azt szoktam mondani, hogy ha választhatnék egy Csehov-előadás főszerepe és egy nagyon jó rendezővel készülő, de kevésbé izgalmas, könnyedebb filmben való szerep között, akkor valószínűleg a színházi előadást választanám. Szakmai szempontból egy ilyen szerep sokkal többet adhat, és mélyebb mondanivalót is hordozhat. Ugyanakkor alapvetően a film az, ami igazán elvarázsolt, de végső soron nem az számít, hogy színház, film, egy dal vagy egy vers, hanem hogy jó legyen csinálni, legyen mondanivalója, és adjon valamit az embereknek. Ha pedig valami egy kicsit meg tudja változtatni a világot, akkor számomra már igazából mindegy, milyen műfajban születik meg.

– Most egy többnapos székelyföldi közönségtalálkozó-sorozaton vesz részt. Mit szeretne, milyen üzenettel vagy hangulattal térjenek haza a nézők a vetítésekről?

– Örülök annak, hogy készült egy ilyen film, amely az erdélyi emberek életét és kultúráját mutatja be. Szerintem ez egy hiánypótló alkotás, mert az elmúlt évtizedekben, sőt talán évszázadban sem született túl sok hasonló film vagy színházi előadás. Nagyon fontosnak tartom, hogy a művészet összekösse az embereket. Szerintem ez a film is összeköti a magyarországi és az erdélyi magyarokat, s egy közös filmnyelvet teremt. A magyarországi nézők közül pedig többeknek kedvet adhat ahhoz, hogy eljöjjenek Kalotaszegre, Székelyföldre, körülnézzenek, és élőben is megtapasztalják a kultúrát, amelyet a film bemutat. A nézőkkel találkozva azt tapasztalom, hogy ők is örülnek a filmnek, és sok pozitív visszajelzést kapok. Elvégre az egy film feladata, hogy az embereknek adjon valamit.