– A köztudatban az Erdélyi Fejedelemség gyakran teljesen független államként él, a kiállítás viszont rámutat, hogy a fejedelemség valójában az Oszmán Birodalom szerves része volt. Miért fontos felülírnunk ezt a sztereotípiát?

– Úgy tűnik, mintha a török kori Erdélyről való gondolkodásnak egy téves alaphelyzet lenne a kiindulópontja. Úgy teszünk, mintha az Erdélyi Fejedelemség, illetve előzménye, a keleti Magyar Királyság független államok lettek volna, pedig nem voltak azok. Tetszik vagy sem, be kell látnunk, hogy Szapolyai Jánost török fegyverek tartották a trónon, Izabella királynét Szülejmán szultán küldte Erdélybe, amit szandzsáknak (oszmán katonai-közigazgatá­si egységnek – szerk. megj.) tekintett, a fejedelmek pedig Isztambul jóváhagyásával uralkodhattak. A függés elsősorban a külpolitikában érződött. Amikor például Bethlen Gábor Felső-Magyarország ellen indult, ehhez portai engedélyt kellett kérnie, hiszen az ő háborúja automatikusan az Oszmán Birodalom háborúja is, még akkor is, ha a török csapatok egy lépést sem tesznek. Az engedetlenség megtorlásának fájdalmas bizonyítéka a II. Rákóczi György szerencsétlen lengyel hadjárata utáni pusztítás.

– Hogyan nyilvánult meg ez a függőség a gyakorlatban, és miként tudott Erdély ebben a kényszerű keretben mégis sajátos belső autonómiát megőrizni?

– A fejedelemség egyfajta ütközőállamnak számított, és arra szolgált, hogy irányából ne fenyegesse semmi a birodalom belső területeit. Ennek következtében a töröknek küldendő adó és katonai segítség inkább csak jelképes volt, és arra kellett, hogy az erdélyi vezetőkben tudatosítsa, hol is a helyük. Ezen túlmenően

a Fényes Portát egyáltalán nem érdekelték Erdély belső ügyei, amíg azok külpolitikailag nem váltak veszélyessé.

Ez a hozzáállás a belpolitikában nagyon nagy szabadságot eredményezett, és ez alakítja ki azt az érzetet – leginkább bennünk, kései szemlélőkben –, hogy Erdély független állam volt. Ezt a viszonylagos szabadságot azonban Erdély nem saját erejéből érte el, pusztán az oszmánoknak így volt egyszerűbb elérniük a céljaikat, és nem volt érdekük szorosabbra vonni a függést. Az Apafi-korban persze erre is sor kerül, de még ekkor sem lesz állandó oszmán jelenlét a fejedelemségben.

– Az Isztambulba járó követségek révén sok szokás és tárgy szivárgott be a mindennapokba. A kávé, a pipa vagy az úrihímzés mellett mi volt az a török hatás, ami a leginkább átformálta az erdélyiek életmódját és tárgyi világát?

– Mivel semmiféle török jelenlét nincsen Erdélyben, szokások átkerüléséről kevésbé beszélhetünk. Sokkal inkább jönnek tárgyak és azokkal kapcsolatos tevékenységek. Ennek számos csatornája volt: egyrészt az éves isztambuli követségek, illetve az állandó portai jelenlét következtében meglehetősen sok erdélyi fordult meg a birodalom központjában, ami akkoriban a kontinens egyik legnagyobb városa volt. Ráadásul egy tényleg világméretű kereskedelmi hálózat egyik igen jelentős központja, ahová Nyugat-Európától kezdve a Távol-Keletig mindenhonnan érkeztek áruk. Aki ezt látta, valóban világlátott ember lett. Másfelől az erdélyiek aktívan kereskedtek az oszmánokkal: ennek egyik központja Brassó, amerre egyébként a legrövidebb út vezetett Isztambul felé. Harmadrészt a román vajdaságokat sokkal jelentősebb oszmán hatások érték, a velük való kapcsolatok révén másodlagosan is átkerülhetnek különféle kulturális javak. Ez a sokféle hatás azonban összességében még mindig csekély, általánosságban nem formálja át a mindennapi életet, de néhány területen kétségtelenül megjelenik. Például divatot teremt. A török fegyvereket vagy lófelszereléseket rendkívül tetszetősnek vagy előkelőnek tartották, és ha valaki nem tudott eredeti tárgyakat beszerezni, akkor Erdélyben csináltatott magának hasonlókat. Ezekről persze mindenki tudta, hogy nem igazi török termékek, ezért megkülönböztető nevük is volt. Azt mondták rájuk, hogy „portai forma”, azaz olyan, mintha török lenne. A női divatban az oszmán hatások a hímzésekben érhetők tetten.

– Miként jelentek meg az oszmán hatások a szélesebb társadalmi rétegek körében, például a dohányzás vagy a kávézás révén?

– Ezek a divathullámok elsősorban az elitet érintették, a köznapi embereket kevésbé. Ők majd a dohányzás „áldásaiból” részesülnek, amelyet szintén a törököktől vettünk át. A dohány Amerikából érkezett, de nagyon gyorsan termeszteni kezdték az Oszmán Birodalomban is, ahol a pipázás a 17. század közepén vált nagyon népszerűvé. Az 1660-as években azután Erdélyben is megjelent, és a magyarok is átvették. Az átvétel irányát mutatja dohány szavunk, amely a törökben csak füstöt jelent, és nem magát az elszívott növényt. De ilyen a csibuk is, ami a törököknél a pipaszárat jelöli. Török hagyomány egyébként a hosszú szárú pipák divatja is, ami a magyarok körében egészen sokáig kitartott a sokkal rövidebb szárú nyugati pipákkal szemben. A kávézás kapcsán is említhetünk efféle érdekességet: maga a kávé és a kávéscsészét jelölő findzsa szó is a törökből került át a magyarba. A kávé ivásának szokását valószínűleg sok erdélyi kipróbálta az isztambuli követjárások során, nem véletlen, hogy a zsögödi Mikó-kastélyból török fajansz kávéscsészék kerültek elő. A kávé mellé kockacukrot teszünk, és nem is gondoljuk, hogy ez is török dolog. Eredetileg nem cukor volt, hanem kockára formázott édesség, amit lokumnak neveztek, Erdélyben meg (román nyelvi átvétellel – szerk. megj.) rahát néven ismert. De ez persze nem a török időkben került hozzánk.

– A kiállítás egyik izgalmas eleme, hogy az oszmán szőnyegszövők kifejezetten a magyar piac igényeire gyártottak egy sajátos szőnyegtípust. Mennyire volt egyedülálló az oszmán iparművészetben, hogy egy alávetett terület ízlése alakított ki egy komplett termékvonalat?

– Más termékről nem tudok, amit kifejezetten külföldi igények alapján készítettek volna, de persze lehet, hogy volt ilyen. Az „erdélyi szőnyeg” elnevezésű, csomózással készített szőnyegtípus esete egyébként meglehetősen különös. Egyrészt az elnevezés nem tűnik nagyon réginek, és mintha összefüggene azzal is, hogy Erdélyben nagyon komoly mennyiségű régi török szőnyeg maradt meg. Maguk a törökök a 20. század előtt nem használták ezt a kifejezést, és ma is ingadoznak az Erdel és a Transilvanya alak között. Másfelől a kutatás úgy tartja, hogy ezeket a szőnyegeket a nyugat-anatóliai Usak városában készítették, ami kétségtelenül egy szőnyegkészítő centrum volt. Csakhogy ott – és egyáltalán Anatóliában – nem maradtak meg ilyen mintájú példányok. Ezt a mintát egyébként dupla imafülkésnek nevezik, mert olyan, mintha egy imafülkés szőnyeg „boltíves” felső részét tükrözték volna, így a mi szemünknek nagyon is ismerős, „medalionos” forma alakul ki. Ez egyébként a török művészetben eléggé gyakori megoldás, így nem teljesen biztos, hogy magyar hatásra jött volna létre, de a szőnyegek esetében lehetséges, hogy a magyar piac igényei miatt terjedt el. A kérdés szerintem nem teljesen megoldott, de tény, hogy a török szőnyegszövés egyik stílusát éppen Erdélyről nevezték el, és példányai pedig éppen Erdélyben maradtak fenn.

– A kiállítás előkészületei során több meglepetés is érte Önöket: ilyen volt egy egyházi gyűjteményből előkerült gyönyörű török kendő, vagy a debreceni Déri Múzeumból érkezett páncél, amelyről csak a helyszínen derült ki az aranyozott díszítés. Milyen érzés történészként, muzeológusként, amikor a rendezés pillanataiban derül fény egy-egy tárgy valódi szépségére?

–  Felemelő élmény.

Egy valós tárgy mindig egészen más, mint a róla készült fénykép.

Ha ott van előttem teljes valójában, mindenféle vizsgálat nélkül is sokkal többet tudok meg róla, mintha csak a képét nézném. Most is így történt. Számos tárgy egyáltalán nem mutatta meg magát a fotókon, csak akkor derült ki, hogy milyen szép, amikor kibontottuk. E tekintetben a kedvencem egy valódi török kendő, amely tehát nem úrihímzés, nem „utánérzés”, hanem eredeti darab. Szintén nagy élmény volt kézbe fogni egy hegyestőrt a budapesti Nemzeti Múzeum gyűjteményéből, amelyet képről persze ismertem, de „élőben” mégis más volt. A hegyestőr a 16–17. században jellegzetes magyar lovassági fegyverként szolgált, a markolatot török mintára, valószínűleg Erdélyben készítették, a pengéje azonban spanyol: Toledóban készítette egy neves kardkovács-família egyik tagja, Francisco Ruiz. Azt persze aligha gondolta, hogy hegyestőr lesz a munkájából, ő egy rapiert, azaz tőrkardot alkotott, ami a korszak kedvelt és nagy vívótudást igénylő gyalogos fegyvere. A kard valamilyen úton Erdélybe került, és egészen átalakulva folytatta pályafutását.

– Hogy látja, mi az alapvető gondolat vagy élmény, amellyel a csíkszeredai múzeumból kilépő látogatónak távoznia kellene a tárlat megtekintése után?

– A török kor Magyarország történetének egyik legsanyarúbb korszaka, amelyet minden ízében a háború, illetve annak fenyegetése határozott meg. A kor embere azonban még ilyen viszonyok között is meglátta a szépet – akár még az ellenség kezében is. Átvette, a maga képére formálta, és szépet alkotott belőle. Ez nem csekélység.