Az évforduló alkalmából Székely Ferenc készített mélyinterjút az ünnepelttel, ebből közlünk részleteket.
 

– Mesélj gyermekkorodról, iskoláséveidről, szüleidről!

– Az udvarhelyszéki Székelydályán születtem 1947. november 14-én. Koraszülöttként jöttem a világra, születésem utáni napon már siettek is, hogy keresztvíz alá tartsanak; gyengécske lévén féltek, nehogy pogányként távozzam az élők sorából… Makacs és céltudatos volt bennem a lélek, a külső riasztó jelek ellenére megmaradt és kitartott ebben a gyarló porhüvelyben. Születésemkor a szüleim időseknek számítottak: édesanyám, akit lánykorában Ferencz Erzsébetnek hívtak, 39, édesapám, Lőrincz Károly, 53 éves volt. Élet- és bajpróbálta gazdálkodó emberek. A lélek titkait búvárló tudósok úgy vélik, hogy idős emberek gyerekei általában érzékenyebbek, nemegyszer művészi hajlamokkal születnek. Mintha ez rám is érvényes lenne. Mély hatással volt személyiségem fejlődésére a hely, ahol laktunk, a falu széle, a természet közelsége. Gyermekkorom a rálátás, a messze vágyás érzésével töltött fel. A falu fölött, egy dombon volt a házunk, ahonnan rá lehetett látni a településre, a határra, és az Égébe vezető útra, amely tovább vitte, a láthatáron túlra, gondolataimat, vágyaimat, az ismeretlen hívó világába. Nem kis hatással volt rám a falubölcső, a rendtartó székely falu az ő dolgos embereivel, gondozott portáival, zamatos tájszólásával, amelynek szavait már negyedik osztályos koromtól gyűjteni kezdtem. Sajnos, ez a falu már csak emlékeimben létezik, kihalóban van, árnyéka hajdani magának. De ez az elhalás is nyomot hagy műveimben. Korán megtanultam írni-olvasni, jóval iskolába menetel előtt. Édesanyám alig győzte hordani nekem a könyveket Vinci Balázs bácsiéktól és a „muzsnai mestörnétől”.

– Mire emlékszel, merre jártatok?

– Gyakran jártunk édesanyámmal az égei nagyszülők házába, amely tele volt fiókokkal, és a fiókokban mindenféle régi folyóirattal, naptárral, olvasókönyvvel, könyvvel. Lehetett zsákmányolni. Ott találtam rá a vaskos, piros vászonkötésű könyvre, amelynek első borítóján egy sas röpült, és az volt a címe: Sas a költés. Petőfi Sándor összes költeményei. No, ez lett hosszú időre az én szellemi bibliám. Lelkem Petőfi verseivel szállt magasabb régiókba. Petőfi lett a példaképem és Az apostol című elbeszélő költeményéből Szilveszter. Én is, mint ők, az emberiség, az emberiesség ügyét szerettem volna szolgálni, előbbre vinni, s ez így maradt máig. Tudtam, ehhez sokat kell tanulni. És tanultam is, máig szívesen tanulok. A tanulás mindig örömmel töltött el, szárnyakat adott. Talán ezért verseim egyik gyakori motívuma a madár, a szabadon röpülő madár. Anyám a szeretet törvényét szabta rám, apám az igazságét. Az egymást tisztelő házasfelek, a szüleim közti szeretet, a család harmóniája bizonyára befolyásolta lelki fejlődésem. Meg az a sok gyönyörű szenvedés is alakított, ami azután következett, hogy édesapám meghalt tízéves koromban.

– Hova jártál középiskolába?

– A székelyudvarhelyi Szent Miklós-hegyen lévő gimnáziumban kezdtem el középiskolai tanulmányaimat, de anyagiak miatt (özvegy édesanyám nem tudta fizetni a tandíjat, bentlakást) kilencedik elején, az első félév végén kimaradtam. Azzal a reménnyel, hogy majd esti líceumban befejezem. Két évig a gyergyószentmiklósi építészeti szakiskolába jártam, kőműves szakosztályba, románul tanultunk, de színjelessel végeztem. Így kaptam lehetőséget arra, hogy városra nevezzenek ki, ahol az esti tagozaton folytathatom középiskolai tanulmányaimat. A marosvásárhelyi 4. számú líceumban érettségiztem. Nem volt könnyű: nyolc óra nehéz fizikai munka után, például télen kinti falazás után, beülni az iskolapadba… Sokszor volt úgy, hogy a szemem nyitva volt, de nem hallottam a tanár szavait a fáradtságtól. Hősies harc volt, de megérte! Közben raktárossá, építőtelepi anyagbeszerzővé léptettek elő. Hát ebből a kőműves, raktáros, anyagbeszerzői munkából rendesen megélhettem volna. De a sors másképp akarta, és én is egyébre vágytam… Nem maradhattak kihasználatlanul azok a szellemi talentumok, amelyek birtokába jutottam.

– Miért választottad a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolát, milyen emlékeid vannak Marosvásárhelyről?

– Azért, mert célom elérésének útjába esett, és közel volt hozzám. Számomra nem volt más út! Vásárhelyen voltam építőtelepi munkás, ott végeztem esti tagozaton a középiskolát – ez az intézmény kínálta magát. Szinte csoda volt, hogy elsőre sikerült a felvételim akkor, amikor heten voltunk egy helyre. Úgy látszik, a sorsomnak nagy volt a támogatottsága. Fiatal voltam; hat évet voltam Vásárhelyen. Munkásként a Víkend-telepen, a Hétfákon kívül a városi könyvtár, a színház hagyott bennem mély nyomokat. A Lázár Ödön parkban estelente játszó Nagy Laciék könnyűzene-együttese is hatott rám – a népfőiskola gitárszakára jártam. A munka mellett többre nem futotta a szabadidőmből. Aztán jött a főiskola, annak irodalmi köre, az Aranka György-kör és az irodalmi élet sodrása.

– Hogy történt a kihelyezés, milyen volt a fogadtatás, tanári pályád kezdetei, nehézségei?

– A kihelyezés Craiován történt, óriási szerencsém volt, mert figyelembe vettek egy olyan szabályt: ha a születési helyedtől 20 kilométerre meghirdetett szabad állás van, akkor azt az elsők közt választhatod. Így kerültem a szülőfalumhoz közeli Székelyderzs általános iskolájába. Ez nagy dolog volt akkor, végtelenül boldog voltam, sokat dolgoztam, hogy a szülőföldemen lehetek. Akkoriban szinte minden magyar végzős Moldvába került.

– Hosszú ideig Székelyudvarhelyen, a Tamási Áron nevét viselő gimnáziumban tanítottál, Tamási életművét kutattad. Mit sikerült tisztázni e téren?

– Én tisztáztam először a születés dátumát, mert Tamási Áron nem 1897. szeptember 19-én született, ahogy eddig tudtuk, és le van írva a tankönyvekben. Az ügy gyorsan megoldódott: elmentem a farkaslaki polgármesteri hivatalhoz, és megnéztem a születési anyakönyvet. Azt írja, 1897. szeptember 20-án, hajnali öt órakor jött a világra. Igaz, más néven szerepelt: Tamás János. Aztán lett belőle Tamás Áron, Tamás János-Áron… Tamás, mert az édesapja Tamás Dénes volt. 1923-tól, íróvá válásától vette fel a Tamási Áron nevet, amelynek dicsőséget szerzett. Bár több mint harminc éve közzétettem a születés pontos dátumát, a Wikipédia még most is szeptember 19-ét tartja születési dátumnak. Lassan őrölnek a tudomány malmai… Több életrajzíróval ellentétben sikerült bizonyítanom, hogy Tamási Áron jól érezte magát udvarhelyi iskolájában, ahol sikerei voltak, ez nagymértékben hozzájárult íróvá válásához. Méltán áll tehát neve a 425 éves iskola homlokán. Amit rajtam kívül nem észleltek: kimutattam, hogy az író tudatosságát a műveiben elszórt bölcs mondások, szentenciák fejezik ki a legjobban, amelyekből több mint háromszázat sikerült közölnöm egy könyvben. És hogy alkotásaiban erős a mítoszba ágyazottság, rengeteg az archetípus, őskép, ezek egyetemes jelleget adnak műveinek, üzeneteinek. A szülőfalu, a szülőföld mint világmodell van jelen írásaiban.

– Mikor kezdtél verset írni?

– Másodikos koromban írtam az első versnek nevezett szövegeket, de azok csak amolyan rímes, ritmikus ujjgyakorlatok voltak. Ettől eltekintve, társaim már költőnek tartottak. Megtette a hatását az, hogy sok Petőfi-verset olvastam, de másokat is az iskolakönyvtárban. Aztán ötödik osztályban a magyartanárom Homoródszentpálon odaállított, hogy az egyik versemet szavaljam el a falu színpadán. Akkor éreztem először, hogy a vers eszköz arra, hogy másokkal közöljük gondolatainkat, érzelmeinket, esetleg befolyásoljuk őket. Főiskolás koromban világosított fel Kicsi Antal tanárom – aki maga is költő volt –, hogy a lírai versek a legszemélyesebb érzelmeket, gondolatokat hivatottak kifejezni. Attól kezdve már közölhető verseket írtam, amelyek a hazai sajtóban, irodalmi lapokban láttak napvilágot.

– Mikor jelent meg első versesköteted, mert a 70-es években már befutott lírikusként tartottak számon?

– A főiskolai évek alatt már befutottam, de azután megtorpantam, egyébre kezdtem összpontosítani. A munka, a család elvonta a figyelmemet a költészetről. Sok cikket írtam környezetem életéről, közöltem népköltészeti gyűjtést, pedagógiai írásokat, de kevésszer látogatott meg a múzsa, s akkor se mindig tudtam „fogadni”. Forrás-kötetemet elfektették, csak 2003-ban tudtam megjelentetni magánkiadásban egy vékonyka verskötetet Férfinyaram címmel. Aztán nyugdíjaséveimben felszabadult a múzsám, és busásan kárpótoltuk magunkat az addigi magunkba szorításért. Több vaskos verskötetem is megjelent azóta. Most már akár költőnek is tekinthetem magam…

– Mi a jó vers titka?

– Hűha! Ez az, amit mindenki másképp gondol, másképp csinál. Én úgy vélem, hogy a vers: egyfajta közlés. Gondolatokat, érzelmeket közöl a befogadóval, esetleg szeretné befolyásolni őt. Ezért, bizonyos mértékben, logikusan kell felépíteni, hogy az olvasóban a megértés esztétikai örömöt váltson ki. Az én verseszményem a tömör, rövid vers. Az olvasó szereti, ha rövid időn belül, kis térben sokat kap. A mi nyelvünk, a magyar, az ilyen megfogalmazásra nagyon is alkalmas.

– Kivel vagy rokon – mármint költőként?

– Mivel húsz éven keresztül tanítottam a magyar irodalomtörténeten kívül világirodalmat is, akaratlanul, észrevétlenül beszivároghattak verseimbe egyéb hatások is… De leginkább magamhoz szeretnék hasonlítani.