Már a gyermeket is arra tanítják a szülei, bánjon óvatosan a szúró-vágó eszközökkel, vigyázzon, amikor idegenek akarnak bejönni a házba, és így tovább. Kell az elővigyázatosság, a körültekintés, a megfontoltság, főleg amikor nagy döntésre készülünk, amikor választanunk kell. Felmérjük az esélyeket, megéri-e kockáztatni, kifizetődő-e a befektetés, milyen következményei lesznek döntéseinknek. Óvatosan lépünk a jégre, nehogy beszakadjon alattunk. Nem mászunk magasra, hogy ne essünk a mélybe. Nem árt óvatosnak lenni egy ismeretlen helyen, az erdőben, külföldön, egy szokatlan helyzetben vagy társaságban.
Azonban milyen az ember, könnyen átcsúszik egyik vagy másik végletbe, szélsőségbe, s máris jön a hideg zuhany. Vakmerőnek sem szabad lennünk, nem törhetünk be elefántként a porcelánboltba, nem törhetjük rá senkire az ajtót szeretetből vagy elvakultságból, de manapság úgy tűnik, inkább a másik véglet fenyeget minket, keresztényeket is.
Az olyasfajta óvatoskodó, lágy „lelkiség”, amely minden másságot megenged, amely folyton egyezkedik az erősebbel, mint egy önkéntes gyíkvállú, aki eleve a szolgasors puhányságából indul ki, és még a vizet is felhígítja, csak hogy ne sértse a másik érzékenységét. S még Jézust is van mersze idecitálni.

Néha furcsállom közéletünkben, de egyházunkban is ezt az óvatoskodó hozzáállást, amikor örök sorsunkról, a közjóról vagy erkölcsi kérdésekről van szó. Sokszor ez már az álszent sumák sunyiság határát is súrolja. Hiába magyarázzuk utólag, hogy ez megfontoltság volt, amikor napnál világosabb, hogy nem álltunk ki Jézusért. Szemben a világgal. Vagy ellenében. Pedig nem szabadna széltől lengetett nádszálak módjára ide vagy oda hajolnunk, még akkor sem, ha sokan szektás módon ilyen helyzetekben is szívesen idézik Jézus szavait: a széltől lengetett nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki…
Inkább úgy gondolom, hogy amikor az Úr Jézus követéséről, a hitletéteményünkről, az örök igazságról, az evangéliumról, az erkölcsi kérdésekről van szó, nem óvatoskodhatunk. Nem alakulhatunk a média és politikum kénye-kedve szerint, hanem ki kell állnunk magunkért és Krisztusért. Akkor is, ha kényelmetlen. Akkor is, ha nem kockázatmentes. Mert az Úr megígérte, hogy még a bíróságon is velünk lesz. Küldi Lelkét sugallatok, megérzések, találékonyság, inspiráció formájában mindenkinek és mindenhová övéi számára, ha azok beengedik.
Jorge Bucay története is épp erre világít rá. Egy ember egy kisvárosban dolgozott. A szomszédos faluban, a hegy túloldalán lakott, örült, hogy van munkája, és sikerült megszereznie azt a munkahelyet, amelyre mások is áhítoztak. Egyedül élt egy kis házikóban, korán kelt, és mindennap nekivágott a mintegy háromórás gyalogútnak, mely a hegyen át vezetett. Nem létezett más út. Este is megtette ezt az utat visszafelé, s amikor hazaért a bérelt házba, éppen csak főzött magának valamit, megmosakodott és aludt másnap hajnalig. Így ment ez negyven éven át. Egy reggel, amikor a kisvárosba ért, maga sem tudja, hogy miért, gondolt egyet, és egyből a főnök irodájába ment. Bejelentette, hogy kilép. Túl öreg már, elfáradt, negyven évig csinálta, elege van. Pedig szereti a munkáját. Jóval fiatalabb főnöke őszintén meglepődött, és megkérdezte, hogy ennyi év alatt miért nem költözött be a városba. Ő lehajtott fejjel így válaszolt: – Gondoltam rá. De nem tudtam, meddig lesz meg ez a munkahely. Nem akartam kockáztatni…

Az írás teljes terjedelmében a peterpater.com oldalon olvasható.