Napi sétám alkalmával egy utcai beszélgetés egyetlen szarkasztikus mondata ütötte meg a fülem: „Mostanában az itteni középnemzedék sápkóros középszer műveit nem olvasom.” Az adott szövegösszefüggés ismeretlen maradt számomra. A sápkór betegség, azaz orvosi kifejezés: vérszegénység, amelynek egyik jele a sápadt arcbőr. Az elhangzott mondat metafora, vagyis átvitt értelmű jellemzés. Az ókorban és a középkorban általában azt hitték az emberek, hogy a betegség a bűnért járó jogos isteni büntetés. Ehhez képest ma sokan azt vallják, hogy nem isten és más külső hatások, hanem az ember betegíti meg önmagát az életmódjával, kivetített lelki traumáival, tehát ő a hibás, ha aztán különböző testi betegségek zúdulnak rá, még a kiszámíthatatlan balesetek is ebből származnak. Isten saját képmására teremtette az embert (az írókat és olvasókat is?); az ateisták szerint pedig az ember teremtette saját képmására az isteneit. A középkor Európájában kirívóan bűnösnek sem kellett lenni, hiszen hitték, hogy az ember eredendően, születésétől fogva bűnös, mivel az első emberpár bűnbeesési vétkét minden halandó magában hordja. Minden igaz, és mindennek az ellentéte is? Csak az számít, hogy ki miben hisz? Amikor a betegség okát inkább lelki, mint testi működésben, legalábbis ezek összejátszásában keresik, könnyen terjednek el (vigasztalnak?) azok a nézetek, miszerint a betegséget elegendő erővel le lehet győzni, a jókedv és a boldogság a legsikeresebb gyógymód. Ez a fajta „egyéni felelősség” viszont azt eredményezheti, hogy a betegség vagy leküzdésének kudarca szégyellnivalónak, önhibának minősül, erről beszélni, mindezt hangosan kimondani pedig tabutémává, vagy éppen olyan metaforává válik, amely párhuzamot von a betegség és a személy jellemzői között. Száz-százötven évvel ezelőtt vált a művészeti alkotás, dráma, regény, később film „izgalmas” betegségábrázolásává a tüdőbaj, a tbc, amelyet az eltúlzott szenvedélyességgel, lelki szenvedésre való fogékonysággal, a csalódások feldolgozásának képtelenségével és mindezek együttes megélésével azonosítottak. A tbc az ilyen „romantikus” felfogás szerint nemesebbé teszi az embert, fizikailag megszépíti az ebben szenvedőt, így hát valóságos divat lett a tüdőbajos kinézet, merthogy ez érdekessé varázsol, különösen egy fiatal nőt, a sápadt arc arisztokratikus. Környezetváltozással, nagy utazásokkal és nem utolsósorban új szerelmekkel lehet gyógyítani, mondták. Kissé furcsa Karl Menninger amerikai pszichológus (1893–1990) szakmai ajánlata, ő a betegben és a környezetében kialakuló félelemérzet és a megbélyegzés miatt úgy vélte, hogy el kell kerülni azt, hogy nevén nevezzék a betegséget. Ez tabuteremtés! Gyakran idézik és mottóként is használják e kijelentését: „A szeretet gyógyít: azt, aki adja, és azt, aki kapja, egyaránt.” Kétségkívül érdemes hinni benne, az élet is igazolja, hogy a szeretet csodákra képes, de azért az érzelmi emelkedettség mellett ne feledkezzünk meg az észszerű határokról, amikor egy fájdalomcsillapító tabletta gyorsabban hat, akár lélekgyógyító szeretet nélkül is. Susan Sontag amerikai író, esszéista, emberi jogi aktivista és társadalomkutató (1933–2004) A betegség mint metafora című könyvében a betegség társadalmi jelenségének metaforikus működését taglalja. Megjelenésének évében, 1978-ban még a rák és a tbc a két leginkább metaforákkal telített betegség, az 1980-as évektől kezdve aztán csatlakozott ehhez az AIDS is, mint új és a társadalmi megbélyegzésnek is kitett jelenség, tehát tabutéma. Sontag esszéjét áttétes mellrákjának kezelése alatt írta, és vitatkozott azokkal a leegyszerűsítő pszichológiai tételekkel, amelyek minden betegséget bizonyos lelki okokra vezetnek vissza. Így írt: „Az én véleményem szerint a betegség nem metafora, és a betegséghez való emberi viszony legigazabb változata és egyben a betegség elviselésének legegészségesebb módja is az, amely a leginkább meg van tisztítva a metaforikus gondolkodás elemeitől. Tudom, szinte lehetetlen feladatra vállalkozik, aki előítéletek nélkül szándékozik letelepedni a betegség birodalmában, ahol a tájat baljós metaforák népesítik be.” Az AIDS és metaforái című könyvében később arra hívta fel a figyelmet, hogy az AIDS társadalmi jelenlétét olyan tabu övezi, amely sokban emlékeztet az elmebetegséget körülölelő régi szociális jelentéshálóra, a köztudatban sokszor úgy jelenik meg a metaforája, mint önpusztító magatartás, az akaraterő és az önkontroll hiánya, éppen ezért annak képzete tapad hozzá, hogy a gyógyulási folyamatot is ugyanez a belső, az egyén önmagával folytatott küzdelme határozza meg. Susan Sontag emberi és alkotói magatartását szemlélteti választott életmottója, amit írótársainak is ajánlott, és amit jól látható helyre tett a mindenkori dolgozószobájában: „Az igazság keresése azért rettentő, mert rátalálunk.” De elég bátor és okos volt ahhoz, hogy soha ne hagyjon fel a keresésével. Kedves Olvasóm! Csak képzeld el, vajon te mit mondanál a sápkóros irodalmi középszerről, már ha volt alkalmad találkozni vele és türelmed az olvasására.

Kozma Mária