Hatvan évvel ezelőtt ezekben a májusi napokban járta be a Székelyföldet a hír: a megboldogult Tamási Áron koporsóját szállító vasúti kocsi Farkaslaka helyett a Zsil völgye felé tartott, pontosan Lupényba, ugyanis mindkét település román neve: Lupeni. Az iránytévesztést eleinte a vasutasok tájékozatlanságára fogták, majd a kommunista titkosszolgálatok – magyar és román – összejátszásáról suttogtak az emberek. A Kádár-rezsim sem kedvelte Tamásit, egyebek mellett azért, mert 1956-ban a felkelők oldalán állt. Némelyek úgy tudják, hogy a szekusok utasítására a koporsót szállító vagont a segesvári rendező-pályaudvarra tolták rejtekhelyre, hogy megzavarják a temetés előkészületeit és megszimatolt programját, elérve ezzel azt a célt, hogy ne legyen tömeg a temetésen. Tamási Áron utolsó felesége – Ágota – szerint a koporsó tényleg lekerült a Zsil völgyébe, emiatt késett három napot a temetés a tervezett időponthoz képest. E kérdés megnyugtató tisztázására a történészek és irodalmárok az igazán illetékesek, jómagam mint a Hargita és a Hargita Népe egykori nyelvművelő rovatának munkatársa az alábbiakban Tamási Áronra, nyelvünk művészére és védelmezőjére szeretnék emlékezni.

Nyelvtörténeti, stilisztikai, nyelvjárástani munkák is igazolják, mily jeles művésze, alapos ismerője volt anyanyelvünknek, azon belül a székely nyelvjárásnak. Iskolások anyanyelvi versenyén is Tamási Áron az egyik legtöbbet idézett szerző. Nyelvjárástani egyetemi jegyzetben olvasható például: Különösen Tamási Áronnál figyelhető meg, hogy a jellemző tájszavak és székely nyelvjárásiasságok finom, művészi használatával állandóan érezteti a székely környezetet, anélkül, hogy ez bántóvá vagy modorossá válna. Bizonyság erre az itt következő néhány mondat is Ősvigasztalás című színpadi művéből: „Kicsi üdő múlva észreveszem, hogy a jegyző úr erősen vigyázkodik a szobában, s arcája (…) halovány-szigorú. De mingyárt rájöttem, hogy a törvényt fedezte fel, s most azon akad el, hogy a hóltat nem kémlelték meg, pap nem zengedezte el, s nem is fődbe temetődött, hanem a tűz égte el (…), hammadon keresztül kérlek, járj közbe a mi Istenünknél, hogy ne vesszünk el utód nélkül mind a ketten. Kispál Julát szállja meg a lelked (…), hogy fusson hozzám s áldjon meg engem egy legénkegyermekkel. Hammadra véremet eresztem…”

Nyelvészeti, stilisztikai tanulmányokban, tájszótárakban, a magyar nyelvről szóló írói, költői vallomásokban gyakran találkozunk nevével. Stilisztikai szakmunkában olvashatók az itt következő mondatok: „Az 1949-ben megírt Bölcső és bagoly című önéletrajzi regényében az expresszionista jellegű részletek legtöbbször csupán úgy hatnak, mint a székelyek sajátos gondolkodásának játékos vagy komoly villódzásai. Ilyen például az a részlet, mely leírja, hogyan birkózik a hatéves székely legényke sarjúgyűjtéskor a felnőttek számára készült szerszámokkal: Az irdatlan villával a kezemben nagyokat botlottam, de azért haladtam elég jól, mert meg akartam mutatni, hogy mit tudok. Sokszor eszembe jutott, hogy bár annak a nagyvillának is volna egy fia, amellyel könnyebben dolgozhatnám. De ha a villának fiat kívántam, akkor a gereblyének unokát, mert olyan sok foga volt, s a nyele olyan hosszú, hogy szinte úgy éreztem, miközben húztam vele a sarjút, mintha magát a földet is húznom kéne.” (Stilisztikai tanulmányok, Gondolat Kiadó Budapest, 1961)

Köztudott, hogy a szép toll, azaz a jó stílus, stílusérzék elsősorban adottság kérdése. Életrajzíróitól tudjuk, hogy Tamási Áron a veleszületett tehetségét már udvarhelyi gimnazista korában fejleszteni kezdte (egykori iskolája ma az ő nevét viseli Székelyudvarhelyen). Pályázatokra beküldött írásaiért nyilvános elismerést kapott magyartanárától, idősebb Szemlér Ferenctől és irodalmi lapok szerkesztőitől. Írásai legfőbb értékének stílushangulatát tartották diákkori bírálói. Felnőtt író korában, amikor tudatában már különleges szerepet kapott az anyanyelv, egyebek mellett ezt írta szavainkról: „Olyanok a szavak, mint a hírnökök: mindazt a jót vagy rosszat elbeszélik, ami ott honol abban az országban, ahonnét jöttek (…), üzenhetünk általuk, hadd mondják meg minden magyarnak: becsüljetek meg minket, magyar szavakat, hogy egyértelmű és erős nemzeti lelkületet s igazságos magyar társadalmat tudjunk teremteni!” Itt következő felismerése, egyben intelme is, fontos lehet számunkra: „A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.” Gondoljunk Rá áhitatos tisztlettel a költő szavait idézve: „Kívánhat-é ember többet: / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött árnyát szemfedőnek.”