– Az új kötetének címe, A szeretet pokla, szinte, mondhatni, oximoron, vagy legalábbis egyszerre idéz intimitást és szenvedést. Hogyan született meg ez a cím, és milyen belső tapasztalat áll mögötte?

– Ha kibontom, mit jelenthet a szeretet pokla, kiderül, ezt mindannyian átéltük már valamilyen formában, ugyanis a szeretet szenvedést is jelent, mert ha szeretünk valakit – társat, gyereket, barátot –, azzal együtt jár, hogy aggódunk érte, féltjük, szorongunk, nehogy baja történjen. A címben mindezt egy kicsit leegyszerűsítettem, lebontottam a legalapvetőbb szintjére, de a lényeg az, hogy ha vannak érzéseink, érzelmeink, ha kötődünk valakihez vagy valakikhez – márpedig ez az emberi mivoltunk része –, akkor ez egyszerre jelent örömet és nagyon sokszor szenvedést is. Csak az nem szenved, aki nem szeret, akinek nincsenek érzelmei, de ez hozzátartozik az emberi létezéshez, és ha szeretünk valakit, néha valóban poklot élünk át.

– Az ön költészetében gyakran együtt van jelen a személyes élet és a közösségi sors kérdése. Ebben a kötetben melyik vált különösebben hangsúlyosabbá, a magánemberé vagy a közéleti szereplőé?

– Ez műfajtól is függ. Akik engem ismernek, nagyon jól tudják, hogy a közélettől nem tudok szabadulni. Hiába próbálok elfordulni a közéleti gondoktól, akár politikai eseményektől vagy történésektől, akkor is reagálnom kell arra, amit fontosnak tartok. Ebben a kötetben azonban legfeljebb érintőlegesen jelenik meg egy-két olyan szöveg, amely utal például a haza fogalmára vagy hasonló közéleti kérdésekre. Az, hogy a magánember vagy a közéleti szereplő válik hangsúlyosabbá, formafüggő is. Amikor közéletibb, sőt olykor egészen a publicisztikáig menő verseket írok, azt szabadversben tudom megtenni. A szonett valamiképpen nem engedi ezt, mert a nagyon zárt, feszes forma nem igazán alkalmas arra, hogy közvetlenül társadalmi gondokról beszéljünk. Bár végső soron mi nem társadalmi gond? Az egyén baja egyúttal a társadalom baja is. Ha így osztályozzuk, az új kötetben magánszonettek olvashatók. Ezek annyiban magán­szonettek, hogy személyes élményekből és érzésekből indulnak ki, ugyanakkor az élet és halál kérdései, az elmúlás, a szeretet vagy a szerelem mindannyiunk közös tapasztalatai is.

– A könyvbemutatón is említette az elmúlást, és több versben is érződik az idő múlásának tapasztalata. Ha jól értem, ez részben a 75. születésnapjához kötődik. Az évek során hogyan változott az, ahogyan a veszteségről vagy a szeretetről ír? 

– Mindenképpen változott az, ahogyan a veszteségről vagy a szeretetről írok. Semmiképp nem ugyanúgy írok például szonettet, mint harminc- vagy negyvenévesen. Ugyanakkor az elmúlás mint téma nem feltétlenül életkorhoz kötött. A halálról sokszor éppen a kamasz vagy huszonéves költők tudnak a legfájdalmasabban írni. Csakhogy egy idő után mindannyiunkat foglalkoztat, abban az értelemben, hogy valamiképpen össze akarjuk kapcsolni az élet és a halál, az elmúlás gondolatát, és megpróbáljuk magunkhoz békíteni azt, amit tulajdonképpen gyerekkorunktól tudunk, hogy előbb-utóbb minden ember élete véget ér. Többször is mondtam, nem vagyok búcsúzkodó alkat, és nem is arról van szó, hogy a mindennapjaimat a búcsúzkodás tudatában élném meg. Inkább arról, hogy foglalkoztat, mi történik körülöttünk, mi lesz velünk. Egyébként egy bizonyos élettapasztalattal a hátunk mögött már elkerülhetetlen, hogy időnként számvetést készítsünk.

– Ön egyszerre volt meghatározó politikai szereplő és költő. Van-e olyan érzése, hogy a vers ma már olyasmit is ki tud mondani, amit a közélet nyelve nem?

– Igen. Amíg politizáltam – és ez elég hosszú időszak volt –, sok mindent nem úgy mondtam ki, ahogyan költőként tettem volna. Nem abban az értelemben, hogy elhallgattam volna dolgokat, vagy nem lett volna ildomos kimondani, hanem egyszerűen vannak dolgok, amelyeket versben lehet megfogalmazni, és vannak, amelyeket politikai nyilatkozatban. Nem bánom, hogy volt egy hosszú időszak az életemben, amikor nem elsősorban az irodalommal foglalkoztam. Persze jó lett volna, ha a kettőt egyszerre is tudom művelni, ugyanakkor ez számomra hatalmas tapasztalatot és kihívást is jelentett. Talán teljesítmény is volt abban, hogy egy egészen más pályán haladtam hosszú ideig, és biztos vagyok abban, hogy megváltoztatta azt is, ahogyan később írtam. Nem úgy, hogy minden sorban vagy minden pillanatban felismerhető lenne a politika, hanem egyszerűen más lett az írásaim „hangja”. Viszont ismétlem, amit versben el lehet mondani, azt tulajdonképpen még prózában sem lehet ugyanúgy, nemhogy életünk más helyzeteiben.

– Mit szeretne, milyen érzéssel tegye le a könyvet az olvasó? Van-e rejtett üzenete?

– Ha van rejtett üzenete, akkor talán az, hogy a legnehezebb kérdésekkel is szembe kell néznünk. Ez a könyv egyfajta számvetés is – nem nevezném testamentumnak, szó sincs ilyesmiről –, inkább szembenézés az elmúlás, az élet, a halál, az öregedés és a maradandóság kérdéseivel. Talán ez a legfontosabb gondolata, hogy nem kell elfutnunk, elrejtőznünk a saját életünk dilemmái elől. Másrészt pedig az, hogy ha körülnézünk a világban, és érzékenyen figyeljük mindazt, ami körülöttünk történik, akkor a legegyszerűbb dolgokban is ott rejlik a lényeg. Ezt ki-ki nevezheti – hite és meggyőződése szerint – Istennek, a Teremtőnek, a természetnek, és ez az a tapasztalat, amit talán leginkább a vers képes kimondani. A kötetben vannak olyan szonettek is, amelyek egészen mindennapi mozzanatokat emelnek fel erre az általánosabb, tágabb jelentésszintre.