A 2017-ben megjelent Könyvbolondok – könyvek kótyavetyén című könyvem mottójául Lászlóffy Aladár Álom című versének egy szakaszát választottam, mert mindig is úgy éreztem, hogy az elfelejtett, eltékozolt könyvek sorsára utal: „A szél lapoz egy ottfelejtett könyvet, / A verseket a világ visszakérte. / S ha mégis inkább elvegyülni könnyebb – / Úgy nemhiába jött a szél ma érte.” Az alábbiakban a könyvem bevezetőjéből idézek néhány kiragadott mondatot. Kedves Olvasóm! Ha te nem hiszel abban, hogy van olyan bolondság is, ami tiszteletre méltó, akkor itt hagyd abba az olvasást. Könyvbolond és kótyavetye! Látszólag egyik sem illik a könyv „fenséges” útjához. Inkább talál a könyv bukdácsolásaihoz, a fenséges út melletti kitérőkhöz, sokszor rejtett ösvényekhez, életmentő bujkálásokhoz és álruhás álcákhoz. A könyv diadala mellett ahhoz, amikor a könyv elbukik a sötétben, aztán mégis fényben adják kézről kézre. Hozzák-viszik, szeretik, utálják, meggazdagodnak belőle vagy éppen hogy elszegényednek miatta, tragikus kótyavetyére vetik könyvbolond-társával – szerzőjével, kiadójával vagy éppen tulajdonosával – együtt.
Hozzám a bolond középkori értelmezése áll a legközelebb: nem őrült és nem félkegyelmű, azaz nem kórtörténeti eset, és gyógyítani sem lehet – ellenben a köznapi komolyságnak, erkölcsi és/vagy politikai és/vagy vallásos dogmáknak ellensége – nevezhetném különcnek vagy csodabogárnak is. A mindennapiság szabályai szerint kívülálló, sőt rendellenes, ezért még ha tiszteletet vív ki magának, akkor sem „normális” a szó megszokott értelmében. A bolond igazsága a dogma és tekintélyelv visszája… A bolond mássága nem elfogadott már, legfeljebb megtűrt. A hivatal komolyságában mindig van valamennyi megfélemlítés is, a bolond ennek ellenlábasa, lefokozója, sőt lázadó. Így válik a bolond igazsága különlegessé és egyben töprengésre méltóvá. A rendes könyvbolond olyan ember, aki a könyvbolondságot nagyon komolyan veszi, a középutat nem szereti, mert akkor hol erre, hol arra kellene hajoljon, s ez megtörné a következetességét – olykor ezt, ha több siker, mint kudarc éri, elhivatottságnak is nevezzük. A normális középutasok szemében a könyvbolond nevetséges. Áldozatos ragaszkodása a könyvhöz, idejétmúlt (!?) elkötelezettsége teszi groteszkké és olykor érthetetlenné. Számomra a könyvbolond nem csúfnév, inkább kedveskedő, és sokszor ámulattal teli becenév. Ők azok, akik mindig a Könyv körül szorgoskodnak, aztán akár így, akár úgy kótyavetyére vetik azt.
Erdélyben a 18. században a kótyavetye szót licit, árverés jelentésben használták. A korabeli árverési katalógusokban „Kótyavetyére vetett” könyvcímeket sorolnak, ezek igencsak értékes és keresett, külföldről behozott könyvek voltak – például Descartes művei –, és a kereskedők egyáltalán nem kótyavetyélték el őket a szó mai értelmében: nem adták áron alul, olcsón, hanem jó pénzért kínálták, kihasználva a vevők versengését. Az égő könyvtárak, a máglyára vetett könyvek és gyakran a szemétre kidobottak viszont már azt sugallják, hogy „csupán” elkótyavetyélésre érdemes (ajánlatos!?) tárgyakról van szó.
A könyv mágiája szinte megfejthetetlen titokként övezi emberi civilizációnk világát: egyik könyvbolondot elvarázsolja a tartalmi vagy formai becse, és nincs az a földi érték, amivel felcserélné; van, aki gyűjti, gyűjti, gyűjti, de nem olvassa; másik könyvbolond a rontó hatásától retteg és tűzzel-vassal (főleg tűzzel) pusztítja, papírmalmokban zúzatja fancsikákra, és nem is gondol arra, hogy azok „lisztjéből” főnixmadárként új könyvek röppennek a világba. Mindenik bolond a maga módján, mert a könyv több is, kevesebb is a varázslatnál, az is lehet, hogy csak egy tárgy és a léte nem vétkes sem ilyen, sem olyan bolond születésében, egyszerűen pénzre váltható, pénzért megvásárolható. Azért mégis isteni természetének mágiája az, hogy – akár dédelgetik, akár észre sem veszik, akár ízzé-porrá zúzzák, akár égetik – ott rejlik benne a szellem főnixmadara.
Örvendetes, hogy a könyvtáraknak, levéltáraknak ma már két védőszentje is van: a 15. századtól a könyves embereknek – könyvtárosoknak, könyvárusoknak – Szent Jeromos egyházatya a védőszentje. 2001-től pedig Szent Lőrinc is égi patrónusunk a Vatikán jóvoltából. A keresztény egyházak könyvesei megemlékeznek róluk (legalábbis a napjukon mindenképpen: az előbbiről szeptember 30-án, az utóbbiról augusztus 10-én); kellő tisztelettel én csak remélni tudom, hogy ők sem feledkeznek meg rólunk. Csak megjegyzem, hogy a magyar néphagyomány az augusztusi hullócsillagot Szent Lőrinc könnyének nevezi, én némi képzelőerővel hozzáteszem, hogy könny és könyv között csak egy betű a különbség.

Kozma Mária