– Mikor alakult ki a hegyekkel mindmáig tartó szerelmed, hogyan kezdődött?

– Az egész talán akkor kezdődött, mikor a munkám miatt Tirolba költöztem. Igazából már az egyetem alatt jártam futóversenyekre, melyeken mindig bizonyíthattam, és bizonyítani akartam magamnak, hogy képes vagyok rá, le tudom futni a távot bizonyos idő alatt. Meglepetésemre minden versennyel és gyakorlással egyre erősebb lettem, és egy idő után gondoltam, hogy miért ne próbálhatnám ki magam a túrázásban vagy a komolyabb hegymászásban. Eleinte inkább ez a bizonyításvágy, de később, amikor megmásztam az első számomra komolyabb hegyet a Kárpátokban, ez átalakult természetszeretetté és hívogató vággyá a mászás alatt megismert emberek és a látvány hatására. 

– Milyenek voltak az első tapasztalatok, mi vonz vissza mindig a sziklaóriásokhoz?

– Szokásom úgy beleugrani a dolgokba, hogy előtte nem nagyon tájékozódom, és nem gondolom át, hogy ezt meg tudom csinálni vagy nem. Így volt ez a kezdetekkor Ausztriában is, amikor a Grossglocknert hegymászói tapasztalat és felszerelés nélkül másztam meg: például nem tudtam, hogy a hálózsákoknak többféle komforthőmérséklete lehet, azt hittem, van egyféle, és azt mindenhová lehet vinni. De mint a Grossglockneren kiderült, ez nem így van, a többiek hálózsákjának míg -15, az enyémnek +15 Celsius-fok volt a komforthőmérséklete, és ezzel szétfagytam volna sátorban, de szerencsére menedékházban aludtunk. Sokan kérdezik, hogy miért nem megyek a Kárpátokba vagy az Alpokba mászni, hiszen itt is vannak technikás, sőt technikásabb csúcsok, s ezek számomra fejlődés és kihívás szempontjából is tökéletesek lennének, de ami igazán vonz egy ilyen himalájai expedícióban, azok az emberek, akiket ott megismerhetek. Mindig egyedül megyek, és mindig nyitottabb vagyok az ott levő emberek és történetek felé. 

– Mikor határoztad el, hogy elmész a Himalájába, hogyan készültél, edzettél rá?

– A Grossglockner után részt vettem egy romániai hegymászó tanfolyamon, ahol megtanultam, mi kell a téli hegymászáshoz, vagy a magashegyekben, milyen eszközöket és hogyan használjak, vagy hogy mit kell tenni lavina esetén. Ezt követően igyekeztem kisebb expedíciókon részt venni az Alpokban és a Kárpátokban egyaránt, de falat mászni, és úszni is rendszeresen jártam. A konkrét elhatározás akkor született meg bennem, mikor Marokkóban másztam fel a Toubkal csúcsára. Ott találkoztam egy férfival, aki egy lábbal sokkal gyorsabban és motiváltabban mászta meg ugyanazt a csúcsot, mint én. Akkor döntöttem el, hogy többet nem keresek kifogásokat, hogy nem vagyok elég felkészült, vagy nincs elég időm és pénzem.

– Hogy zajlott a két himalájai expedíciód, mitől féltél a legjobban, volt, ami az erőnléted szabotálta?

– A Himalájában először 2022 áprilisában voltam a Lobuche-n, ez egy könnyebb expedíció volt, inkább a csúcs­támadás hossza miatt volt megterhelő. Nagyon meglepődtem, mert én nem indulnék neki egy hatezres csúcsnak úgy, hogy legalább egy két-háromezresen ne próbáljam ki magam, de ezen az expedíción többen is voltak, akiknek ez volt az első magashegyi túrájuk. Legtöbbjük egészen jól bírta, viszont akármennyire legyen könnyű a Lobuche, ebben a szezonban egy ember, akit ott ismertem meg, nem élte túl. Annyira elfáradt, hogy azt hitte, elég, ha kipiheni magát. Lefeküdt aludni, aztán többet nem ébredt fel. Ezt megtudva, nem aludtam két éjszakán át, hogy mi lesz, ha velem is megtörténik ugyanez. Amikor elindultunk az Ama Dablamra alaptáborból, jelentkeztek nálam a meghűlés tünetei. Nagyon megijedtem, mi fog történni, amikor magasabban leszünk, és nem lesz már kondícióm és kellő energiám. Stresszeltem azon, hogy most tuti megbetegszem, és le kell mondani az egészet. Részben így is lett, mert másnap rosszabbul voltam, már antibiotikumot kellett adjanak. Több napig kellett pihennem egy himalájai faluban, távol a csapatomtól, akik már túl voltak az akklimatizáción, és a csúcsra készültek, de végül nekem is sikerült feljutnom.

– Milyen volt maga Nepál, milyen tapasztalatokkal gazdagodtál a helyiektől?

– Általában nem szeretek távoli országokba egynél többször elmenni, de Nepálban harmadszor járok. Rengeteg minden van, amit máshol a világban meg lehet nézni, de engem az emberek és a kultúra vonz. Két-három éve költöztem Ausztriába, itt az emberek rendkívül hidegek, például a kollégáimmal nagyon jól tudunk együtt dolgozni, de szabadidőben egyáltalán nem járunk össze. Nepálban a diákok szülei ottlétemkor azonnal meghívtak a házukba. Nem volt annyi pénzük, hogy megengedhessék maguknak egy ruhadarab elajándékozását, de mindenképp adni akartak valamit, és vásároltak nekem egy ruhát. Mindig plusz egy személyre főztek, mert várták, hogy menjek és vacsorázzak velük. Bár nem tartoztam közéjük, befogadtak a közösségbe. 

– Mit szól a családod ehhez az extrém szenvedélyhez? 

– Édesanyám, mivel én vagyok az egyetlen lánya, nagyon félt mindentől. Köztünk közel 41 év korkülönbség van, így a legtöbb dologról másképp gondolkodunk. Ez korábban, míg kamasz voltam, nagy problémát jelentett. Mostanra már mindketten jól megértjük egymást, de valahányszor egy új expedícióra készülök, az indulást megelőző egy hónapig próbál lebeszélni róla.

– Melyik lesz a következő csúcs, amit meghódítasz, mikorra tervezed? 

– Szeretnék idén egy nyolc­ezres csúcsot meghódítani, még nem akarok csúcsnevet mondani. Igazából ez attól függ, hogy mennyi támogatást sikerül összegyűjtenem. Valószínűleg vissza a Himalájába. Elgondolkoztam még Dél-Amerikán, de oda siklóernyőzni mennék.

– Mit üzennél az embereknek magashegyi és ázsiai tapasztalataid tudatában?

– Igazából az mindig jó, ha kilépünk a komfortzónádból, hiszen hihetetlen emlékekkel gazdagodunk általa. Ha nem is vesszük elsőre észre. Most, mikor visszatértem előadást tartani egykori iskolámba, azzal szembesített az egyik tanárom, hogy mekkorát változtam. Régebb fölhöz tudtam volna verni magam, ha nem kapok egy tantárgyból tízest, most viszont már tudom, hogy nem a csúcs a lényeg, hanem a tapasztalat.