Az előadóművésszel székelyföldi látogatásakor beszélgettünk humorról, a bolondozás művészetéről, a tréfákat hintő emberek fontosságáról.

– Hogyan emlékezik vissza az első gyergyói látogatására: mi volt az, ami megérintette és elgondolkodtatta, állandó kutatásra bírta? 

– Kalotaszentkirályon találkoztam először közvetetten Gyergyóval: talán már harminc éve is van annak, hogy éneket tanítottam ott egy táborban, s találkoztam egy vászonról lekeveredett különleges emberrel, Balázs Jóskával. Figyelt engem, majd odajött és azt mondta: magának el kellene jönni Alfaluba, mert ott van egy Hazug Pista nevű ember, s az a maga eszéhez találna! – ez volt az az előreküldött buzogány, amelyet a mesében, amikor az óriás közeledik, mázsás kis fogpiszkálóként előrehajít, mint egy névkártyát… Évek teltek el, amíg végül eljöttem Gyergyóba, akkor egy filmet készítettünk Molnár Erikával a hazug mesemondókról, Háry János unokáiról. Ekkor találkozhattam Hazug Pistával, aki ennek a háriáda műfajnak a legnagyobb bajnoka. Majd az ugyancsak gyergyóalfalvi Barát Jóskával, Kisné Portik Irén könyve által (a Barát Jóska, Gyergyóalfalu Naszreddin hodzsája című könyv – szerk. megj.), amely félig a bibliám lett. Így kerültem a „szamaras bolondok” közelébe, akik a puszta életükkel is botrányt okoznak, amúgy mindig igazuk van, s a gazdag és gőgös emberek közül egyik sem áll meg előttük. Sőt, ez a vonal vezetett el engem Jézushoz is, egy különleges olvasatban, így jutottam el a passióig, ahová a muníciót Gyergyóból és Csíkból szedtem fel.  Van egy zenei vonatkozása is az én életemben Gyergyónak, hiszen sokat hallgattam a Bartók és Kodály népzenei gyűjtéseket. Amikor itt jártam, csak új stílusúakat hallottam, vagy nem népdalokat: arra gondoltam, hogy ebből valamit vissza kellene hozni, és elkészítettem egy lemezt, Hazakísérlek címmel. Felfedeztem a hegedű-cimbalom-gardon hármasát, ami más vidéken nem volt jellemző: ez a brácsa nélküli, egyszólamú, régi stílusú zene elvarázsolt. Tehát Gyergyót nem tudtam kikerülni, mindig szembejött, mesében, zenében és barátságokban. Most pedig újabb közös munka elé nézek gyergyói emberekkel: Remetén fogunk készíteni egy gyergyói katonaénekekből álló lemezt. Ők begyűjtötték az egész medencéből a történelmi adatokat és nagyon sok katonanótát is, ez egy szép csapatmunka lesz, nagyon várom.

– Ha a huszonegyedik század mindig rohanásban élő embere találkozna egy ilyen történetmesélővel, mint amilyen Hazug Pista volt, szót értenének vajon egymással? Értő fülekre talál-e ez a műfaj, van-e időnk, befogadóképességünk, észjárásunk befogadni azt? 

– Aki rászánta az idejét, hogy Hazug Pistához betérjen, az mind jól járt, megpihent nála, és az öreg elkezdett bolondozni. Amikor először voltam nála, én sem tudtam, mi az igaz, és mi nem, mert nála ez a határ sokszor elmosódott: ő a valóságot mondta el, csak játékos, költői magasságban, nagy tehetséggel. Azt mondta, hogy aki beszél, öltöztesse fel a mondanivalóját, s őneki a szavak lehetőség voltak arra, hogy játsszon az ember fantáziájával. Ez akkor a legmegragadóbb, amikor valamiféle szegénységgel párosul, vagy amikor vesztett csatából jön valaki haza győztesen, s a nyomorúságról nem hajlandó beszélni, csak tréfásan; arról, hogy milyen a hadifogság, nem sírva mesél, hanem úgy, hogy még másokat meg is csiklandoz közben a mondanivalójával. Mi volt Oroszországban? – felnyitja ezt a kincsesládát, és a magyar embernek a kifogyhatatlan humora omlik belőle. Az ilyen típusú ember képes magát kihúzni saját hajánál fogva a jeges vízből, a humorral. Akinek volt ideje, és meg tudta hallgatni őt, meg is szerette, akinek nem, csak azt hajtogatta, hogy nem az igazat mondja, hanem annak játékos mását. Mert a hangyaszorgalmú ember, aki irtózik a költészettől, menekül a szépségtől, mert idegen neki, annak védekezésül kell valami, s ha rátalál erre a pompás szóra, hogy hazudik, akkor megnyugszik a lelke, megvan a magyarázata. Olyan ez, mint amikor engem feleresztenek egy templomtoronyba – ezek a helyek nagyon érdekelnek –, és várnak lent, s én nem jövök hosszú ideig. Aztán legyintenek egyet, hogy á, a művészek…, s ez megnyugvást ad nekik. Ugyanez a hazug, csak mostohább egy kicsit, mert nem az igazsághoz jár közel, de felmentést ad, hogy nem muszáj mindenkinek ilyen lenni, mert akkor megállna a világ. Viszont minden sokezredik ember kap ajándékba egy ilyen tulajdonságot, mint Pista, aki a világot fordítva és játékosan mutatta meg, de hasonló ember volt Gál Sanyi bácsi Zalában, aki regölt, kifogyhatatlan tréfái voltak, és nagyon sok mesét tudott. Amikor bevitték pár napra a zalaegerszegi kórházba, még tíz nap múlva is bent volt, mert vizitelni őt vitték az orvosok injekció helyett. Bement a kórtermekbe és bolondozott: ő volt a kórházat tréfával telehintő ember.

– Milyen előzménye van az Isten bolondja című előadásának? 

– Sok előzménye van, az említett történetmesélőkön kívül legnagyobb elindítója a csíksomlói passió. Ebben a színházi darabban nem akartam részt venni, de a rendező, Vidnyánszky Attila, elhívott a darabba, hogy legyek vándor, csíki ruhában, és a vérző kereszt közelében mondjak tréfás meséket. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy a szenvedő Megváltó közelében hülyéskedjek, komolyan pedig nem tudok beszélni, megtanult szöveget egyáltalán nem tudok elmondani. Végül abban egyeztünk, hogy a magam figuráját megőrizve lépek színpadra: mivel a dráma ellenpontokkal dolgozik, és miközben a legszomorúbb történetet meséli, szükség van egy emberre, aki derűt hordoz magában, mert folyamatosan látni a megrázót nem lehet, elfárad az ember lelke. Derűt hordozni, de nem súlytalant – ez lett a feladatom a darabban, megtanultam a vérző kereszt alatt mókázni, hogy szolgáljam a színházművészetet.

– Említette a gyergyóremetei gyűjtést: emellett van-e még Gyergyóban olyan kincs, amit szeretne felfedezni?

– A mesterségem egyik legfontosabb része az, amikor befogom a számat, és hallgatom az embereket. Nagyon nagy kedvvel tudok hallgatni, nemsokára megyünk Gyer­gyó­alfaluba, László Dénes ko­vács­mesterhez, aki okos-vicceseket tud mondani, csendesen, mint ahogy esős időben az eresz összegyűjti a vizet, és az egyszerűen lecsepeg. Én pedig odaállok alá, összegyűjtöm, és viszem az emberek elé. Töltekezem ilyenkor, járom az iskolát, és úgy tűnik, tanulnivaló mindig van: ha már nem tudnak hosszú meséket mondani az emberek, a rövidpróza és a virágzó magyar nyelv még mindig itt van Székelyföldön.