„Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, 
olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt 
a szánk nevetéssel…” 
(126. Zsoltár)

Életünk egyik legnagyobb kihívása, hogy megmaradjunk „álmodóknak”. Ez egy igazi életminőség. Az ihletett, belső hajtóerővel megáldott ember erős oszlopa a családjának, nemzetének egyaránt, hisz ő az, aki képes előbbre vinni az ügyeket. Egyszóval: álmodó. Azonban a sok-sok környezeti hatás letöri bennünk az álmodót, és hétköznapivá, közönségessé alacsonyít. Van egy gyógyír, ami védőpajzzsal veszi körül, és megőrzi útján a látót, a jövendőbe tekintőt: a nevetéssel teli száj és lélek. A zsoltáros is tanít erre a bölcsességre. Sokáig nem tudtam, miért érzek késztetést arra, hogy nap mint nap „gyámbásszam”, csiklintsam a családunk legkisebb gyermekeit? Egyre inkább érzem, hogy e visszatérő gyakorlat nemcsak a játék kedvéért ismétlődik, hanem azért is, mert ilyenkor nevetésre szomjas a lélek. A lelkem. Az önfeledt nevetésben úszó felhőt, boldogságérzetet keresünk. A ropogósan kacagó-nevető kisgyermek öröme állítom, hogy a leghatásosabb természetes gyógyerő e földön. Mintha angyali nevetés töltené be ilyenkor az étert, igazi hangterápia ez. Az őszinte, lélekből fakadó nevetés ugyanis felhőre ültet, messzire visz. Kiemel bennünket az életünk sokszor nehézkesnek tűnő, kies és monoton völgyeiből és az önfeledtség lelki állapotával ajándékoz meg. Feledtet és bátorít, örömérzettel tölti el a szívet. A Jóisten az embernek nem adott szárnyakat. Ez az attribútum a madarak és az angyalok természetének kiváltsága, mégis úgy érzem, hogy teremtésünk pillanatában gondoskodott a fölemelkedésünk lehetőségéről. Gondoskodott arról, hogy az emberi lélek időnként képes legyen szárnyra kelni, fölemelkedni a sokszor igencsak ingoványosnak, groteszknek tűnő helyzetből is. A gyermeki lélek bármikor kész a nevetésre. A felnőttnek mindez már sokkal nehezebben megy. Ezért, bármilyen nehézség és gondterheltség is ülje meg a lelkemet, a gyermeksarkot, gyermekszigetet célozom meg kiugróként. Azt a pontot, ahol épp játszanak. Amikor bevegyülök a kisgyermekek közé, az olyan, mintha énekes madárkák hangicsálásától hangos gyümölcsöskertben járnék. Nevetésük, csilingelő kacagásuk újra élénkké, cselekvésre kész állapotba tornásztat. Visszanyerem önmagamban az álmodó ember lelkületét. Ilyenkor az én szám is megtelik újra nevetéssel, és olyan leszek, mint Sion népe – az összekuszált világból, Babilonból – kiszabadított. A nevetésre való hajlam pontos mutatója Isten megtartó szeretetének. Jézus is azt mondta, hogy a gyermekek állnak a legközelebb az istenországához. Talán azért is ez az elsőbbségük, mert ők még tudnak tiszta szívből nevetni. Valóban, én is úgy érzem, hogy az ő nevetésük a mennyország igazi echója! „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.” – írja a Biblia. Ezért a nevetés készsége az életünk egyik legnagyobb ajándéka. Kívánom, hogy minél gyakrabban teljen meg a te szád is nevetéssel! Boldog, felemelő őszi napokat, nevető gyermekszigeteket mindannyiunknak! Hamarosan kezdődik az iskola, így jó esélyünk van arra, hogy nevető gyermekeink között jóra fordítsa sorsunkat az Isten, s megmaradjuk álmodóknak, szabadoknak!