Forgács Rudolf Bikafalván él a családjával, és minél inkább közelebb kerül egyetemi tanulmányai révén a klasszikus zenéhez, annál jobban szeretne új élményekkel gazdagodni a kortárs popzene, valamint a 80-as évek bakelitslágerei terén. Klasszikus és elektromos gitáron játszik, közben szorgalmasan gyűjti a hanglemezeket. Az új hobbi, vagy inkább szenvedély az egész életét kitölti.

– Melyek a zenével kapcsolatos első élményeid?

– Az első zenei élményem nem pozitív, hanem negatív. Részt vettem egy szüreti bálon, ahol hangosan szóltak a retró zenei feldolgozások. Rögtön rájöttem arra, hogy melyik az a zene, amelyiket nem szeretem. Nem tetszik Michael Jackson zenéje báli köntösbe öltöztetve. Ötödik osztályos lehettem, amikor valóban kezdett érdekelni, hogy a jövőben zenével foglalkozzak, s ekkor vettem az első magánórámat, nekiláttam gitáron játszani. Őszinte leszek, az elején csak azért gitároztam, hogy becsajozzak, de ma már sokkal többet jelent a hangszerem. A következő dolog, amit megszerettem, az a kóruséneklés volt a Dr. Palló Imre Művészeti Líceumban. Az élmények később fellépésekkel bővültek, az egyik udvarhelyi kávéházban koncerteket adtam. Épp a 2018-as futball-világbajnokság döntőjét vetítették, és életemben először a meccs félidejében gitároztam közönség előtt. Tetszett nekik, úgyhogy egy éven keresztül minden szombaton visszajártam oda zenélni. Újabb önbizalomlöket volt, hogy három évben is felléptem a Harmonia Cordis Nemzetközi Gitárfesztivál udvarhelyi színpadán. 

– Milyen zenei stílusok állnak hozzád közel?

– Azt a zenét szeretem, amelyik úgy szól, hogy nem kell közben gondolkodni. Játszottam hagyományos latin-amerikai zenét duóban, könnyűzenét, aztán az egyetemen rájöttem, hogy a romantikát szeretem a legjobban, s a klasszikát a legkevésbé. Az iskolai évek után már nem akarok klasszikus zenét játszani, mert olyan kötött formái vannak, amelyek nem engednek kilépni a kotta keretei közül. A szabadabb muzsikálás híve vagyok. Johann Kaspar Mertz, Niccolò Paganini, Agustín Barrios vagy Paul Raven – az ő zenéjük inspirál játék közben.   

– Milyen gitárjaid vannak?

– Egy klasszikus és egy elektromos gitárom van. Először klasszikus gitáron tanultam meg játszani, de mivel az elektromos számít menőnek, nekem is kellett egy. Megkaptam, majd beszereztem egy effektpedált, rajta egy looperrel, és onnantól váltak izgalmassá a dolgok. Azonnal feltűnt, hogy kevés köze van a klasszikus gitárhoz. Az előadásmódban jobban ki tudtam élni magam, de a klasszikus játéktechnikámat nem fejlesztette.  

– Újabb érdekesség rólad, hogy hobbiként lemezeket gyűjtesz. Hogyan kezdődött?

– Még csak eszembe sem jutott volna lemezeket gyűjteni, ha tavaly születésnapomra nem kaptam volna ajándékba egy lemezlejátszót. Édesapámnak már volt otthon egy szép lemezgyűjteménye, azokat kezdtem sorra meghallgatni. Jórészt annyira régiek voltak, hogy több karcolást is felfedeztem a felületükön. Elhatároztam, hogy elmegyek a következő udvarhelyi lemezvásárra. Ott vásároltam meg az első darabokat, egy Eric Clapton- és egy John Mayall-lemezt. Aztán alig vártam a következő lemezvásárt újabb kincsek beszerzéséért. Annyi a bökkenő, hogy a lemezeket gyorsabban gyűjtögetem, mint az arra szánt pénzt. Ahányszor meglátok egy különleges lemezt, már szaladok is, hogy megvegyem. Nem tudok ellenállni a kísértésnek. Jelenleg közel harminc darabja van a gyűjteménynek. 

– Milyen élmény feltenni egy lemezt?

– Mindenképpen más a hangzása, mint annak, amit az online zenelejátszók adnak. Aki nem hallotta még, annak nem tudom elmagyarázni, hogy milyen érzést vált ki belőlem az a hang, amit a tű és a lemez első találkozása, érintkezése okoz. Egy retró sercenés, ami nem is minőségben nyújt mást, inkább emeli a zenehallgatás hangulatát. Engem ez szippantott be. A bakelitlemez lett a közös nevezője a zene iránti hivatástudatnak és hobbinak. 

– Mit nyújt neked a zene?

– Erre a kérdésekre csak jól ismert közhelyekkel tudok válaszolni. Zenélés és zenehallgatás közben teljesen elengedem magam, kikapcsolom az agyam, és átengedem magam a dallamíveknek.