– Mit szeret szakmájában, mi az, amitől hideg futkos a hátán?

– Általában meglepődnek azon, amikor kijelentem, hogy szerintem az ügyvédi hivatás segítő szakma. Egy ügyvéd hihetetlenül sokat tud adni, segíteni vagy éppen ártani. A jog ingoványos talaj. Sajnos rengeteg jogszabály értelmezhető, sok a joghézag, és nem segít a sok pontatlan szövegű szerződés és egyezség sem. Az egyik legnehezebb ezen a területen a joggyakorlat egységességének hiánya: hasonló esetekben két homlokegyenest ellenkező döntés is születhet. Ezzel számolni kell. Az emberek azt hiszik, a bíróságoknak az igazságszolgáltatás a feladata. Ezzel szemben a bíróságokon jogszolgáltatás folyik. Óriási a különbség. Ez a helyzet nagy terhet ró az ügyvédekre, a siker eufóriát ad, de a kudarc rettenetesen megvisel mindannyiunkat. Engem ez az eufória hajt, az, hogy oda tudok hatni, hogy segítsek, hogy érzem, hogy megbecsülnek, hogy számítanak rám, hogy bíznak bennem. Ez a kombináció lendít át a nehéz pillanatokon. 

– Szeretett volna mást is kipróbálni, vagy ez küldetésszerű?

– Később megtetszett a lélektan és a gyermeknevelés is. A környezetvédelemben is sok lehetőséget látok. Öt év gyermeknevelés után adtam magamnak két esztendőt, hogy ha talpon maradok, folytatom. Azt gondoltam, két év alatt kiderül: van-e helyem egy amúgy telített ágazatban. Úgy tűnik, megvan a magam szelet tortája, hát maradtam. 

– Diszkriminálták már azért, mert kisebbségi, vagy mert nő?

– Ha valaha is diszkrimináltak, olyan finoman csinálták, hogy én észre sem vettem. Ez lepereg rólam. Ha valakinek előítéletei vannak, az az ő baja, nem az enyém. A szakmában szerintem a tudás számít, az, hogy képes vagyok-e segíteni, megoldani egy problémát, kezelni egy helyzetet. Van, akinek az én gondolkodásmódom tetsző, másnak meg a másé, de ez nem hiszem, hogy függ a nememtől vagy a kisebbségi léttől. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy kisebbségiként plusznehézségekkel küzdünk. Számomra a román tanult nyelv. Udvarhelyen nekem sincs sokkal több alkalmam románul beszélni, mint másnak. Regényeket, életrajzokat olvasok románul azért, mert nem elég a szaknyelv elsajátítása. Tárgyalási helyzetben, de akár írásban is, bizony kell tudni használni a román beszélt nyelvet is, ha pedig nem gyakorlom, csak kopik ez a tudás. Tőlünk, romániai magyar ügyvédektől elvárt, hogy tökéletesen beszéljünk egy számunkra idegen nyelven. Egy-két egyeztetési hiba miatt leírhatók vagyunk. Nem mentegetem magunkat, aki ismer, tudja, milyen sokat teszek azért, hogy aktívan tartsam a román szókincsemet és helyesen fejezzem ki magam szóban és írásban is, de a valóság az, amiről az előbb beszéltem.

– Mi volt eddig a legnehezebb a munkája során?

– Az elvesztett pert nagyon nehéz feldolgozni. Akkor is, ha tudom, hogy nem rajtam múlott. Nekem hinnem kell abban, hogy jól működik a rendszer, akkor is, ha vannak – és mindig lesznek – hiányosságai. Hit nélkül nekem nem megy. Az is gond, hogy a hihetetlenül gyorsan változó világunkban sokszor egyszerűen nincs is jogszabály egy adott helyzetre, a törvényhozó képtelen felvenni a tempót a változásokkal. Ilyen helyzetben sokat számít, hogy a bíró, aki a döntést meghozza, problémamegoldó típus-e, tapasztalt-e, érett gondolkozású-e vagy mereven ragaszkodik a „Hol írja?” kérdéshez. Máskor meg sír az ember lelke, amikor azt tapasztalja, hogy az embereket mennyire gúzsba kötik önnön korlátaik, és hogy micsoda rombolást képesek véghez vinni kapcsolatokban, életben, önmagukban. A gyerekek kiszolgáltatottsága kiborít. 

– A kisebbségjogi kérdések generálta feszültségek milyen jogorvoslattal mérsékelhetők?

– Azt gondolom, hogy a kisebbségi feszültségekre a megoldást elsősorban nem a jog adja, hanem az edukáció. Önmagával rendben lévő, tanult embert nem zavarnak a kisebbségek jogai. Az érett személyiség nem tanúsít kisebbségi jogokat sértő magatartást. A többieknek pedig mindez egyszerűen tilos. Hangsúlyozom, a bíró feladata, hogy a törvényt alkalmazza, akkor is, ha az ezer sebből vérzik, akkor is, ha a döntése nem tükrözi a személyes véleményét. A törvényhozó – ami Romániában elvileg a parlament, de lehet a kormány is, amint tapasztaljuk –, a probléma kezelésére jól átgondolt szabályokat kellene hozzon. A kisebbségek jogainak védelme a törvényhozó és a politikusok kezében van. Hiszen ők a jogalkotók. Alkotni kellene. Akarat szükséges hozzá és példamutatás. Ne feledjük, hogy ezek a sokszor akaratlagosan generált feszültségek igen eredményesen előhúzhatók a kalapból, főleg kampány idején. Az ilyen jellegű feszültségek szépen elterelik a figyelmet a szerény eredményekről, a hatásvadászat lényeges elemei.

– Mennyi szabadideje van, s azt mivel szokta kitölteni?

– Fogalmam sincs, mikor telt el utoljára hat egymást követő nap úgy, hogy ne foglalkozzak senki jogi problémájával, ne foglalkozzak a joggal. Nagy igényem van arra, hogy egy héten legalább egy fél napot elvonulhassak, hogy feldolgozzam azt a sok érzést, ingert és információt, ami egy héten át ér. Töltekezem: élvezem a gyerekeim társaságát és zenéjét. Lazulok, megnyugszom, ha a nagyobb fiam a húrok közé csap, és fesztiválhangulatom támad, ha a kisebbik fiam dobol. Ilyenkor teljesen átélem azt, hogy az élet bizony szép. Találkozgatok barátokkal, családtagokkal. Dolgozom azon, hogy ez ne csak telefonon keresztül történjen. Olvasok, podcast-eket, zenét hallgatok, ugrálok, hallgatom a madarakat. Élvezem a gondtalanságot: megszűnik a tér és az idő.

– Van bakancslistája? 

– Ó, én még rengeteg dolgot szeretnék csinálni. Eddig dolgos, gyereknevelős korszakomat éltem, most majd lassan, fokozatosan több időt szánok magamra: világot szeretnék látni. Tervezzük, hogy kulturális kiruccanásokat teszünk nem csak külföldön: egy-egy hosszabb hétvégén színházba, múzeumokba mennénk, megismernénk egy-egy város vagy vidék hangulatát. Valaha tanultam zongorázni, újra szeretnék zongorázni, meg kell tanuljak táncolni, fejlődnöm kell, javítani az angolomat, szeretnék jogot tanítani. Ez utóbbihoz most szereztem meg a pedagógiai képesítést, ami lehetővé teszi, hogy 5–10. osztályban oktassak. Hiszek a prevencióban. Jog oktatásával, együttgondolkodással, a vitakultúra és a megfelelő kommunikáció elsajátításával sok probléma megelőzhető lenne.

– Mit tanácsolna egy végzős diáknak, aki ügyvédnek készül?

– Azt mindenképpen, hogy ne alkudjon meg, és ne válassza a könnyebbik utat. Az ügyvédkedés nem a könnyebbik út. Ügyvédként mindennap megmérettetsz. Tudom, hogy mást képzelnek a kívülállók, de ez kőkemény munka. Ha könnyebb lenne, nincs eufória. Nagyon meg kell dolgozni a sikerért. Ez a hivatás sokat vesz el és sokat ad. Egy életforma. Ha már az egyetem kiválasztásánál egy gyengébbet keres, elbukta az első akadályt.