A magyar NB1-et váltotta fel a romániai másodosztállyal Nyéki Anna, az FK Csíkszereda női labdarúgócsapatának magyarországi vendégjátékosa. A középpályás elszántan küzd céljai eléréséért, amelyek között a válogatottság is szerepel, ám jelenleg legfontosabbnak a csíki csapat élvonalba jutását tartja. A fiatal játékos úgy érzi, megtalálta helyét Csíkszeredában, és különlegesnek tartja a székelyföldi emberek magyarságtudatát. – Hogyan került az életedbe a labdarúgás, miért pont ezt a sportot választottad? – Igazából általános iskolában eléggé sportos lány voltam, és nagyon sokat voltam a fiúkkal, sokat fociztam az osztálytársaimmal. Általános iskola negyedik osztályában kezdtem focizni, majd abba is hagytam sajnos egy időre. Sok mindenbe belekezdtem, zongorázni tanultam, aztán lovagolni jártam. Igazából nem bánom, mert ezek is tettek hozzá az életemhez, viszont pont az az időszak maradt ki, ami nagyon fontos lett volna a foci szempontjából. Abban az életkorban sajátítja el nyilván az ember a legalapvetőbb dolgokat, amit talán később nehezebben tud pótolni. Apukám egyébként focista volt, NBIII-as szintig jutott el játékosként, és van egy bátyám, aki birkózó lett. Én szerettem volna apának pótolni valamit amiatt, hogy a bátyám nem a futballt választotta. Szerencsés vagyok, nagyon megtaláltam önmagam a fociban, ki tudtam teljesedni. – A családod mit szólt hozzá, hogy focizol? Támogattak ebben, vagy furcsállták, és jobban szerették volna, ha inkább a lovaglásnál, zongoránál maradsz? – Nagyon furcsállták. Leginkább azt sajnálták, hogy nem mentem el jobban a zene irányába, mert a zongora is egyébként elég jól ment, és elég sokat játszottam otthon, főleg a nagymamámnak. A nagymamám az, aki legfőképp sajnálta ezt, és így furcsállta, hogy mégis miért focista lettem hölgyként. Apukám nyilván ő nagyon támogatott benne, ő viszont a tanulás felé vitt volna inkább, és tőle sokat hallottam azt, hogy focizzak, focizzak, mert tudja, hogy szeretem, de a tanulást sose hanyagoljam el. Elváltak a szüleim, és anyukámnak a férje nagy Fradi-szurkoló. És amikor felvételiztem a sportiskolába, Debrecenbe, akkor ő nagyon sokat segített nekem, sokat edzettünk együtt. – Egészen fiatalon kerültél Budapestre. Milyen volt azt megélni, hogy kiszakadtál otthonról, elmentél a budapesti akadémiára, és felnőttcsapatokban mutatkoztál be? – Eléggé hirtelen jött ez a budapesti lehetőség. Nem is számítottam rá, mert csak egy edzésre mentem föl tulajdonképpen a Fradinak a felnőttcsapatához, igazából azért mentem, hogy megnézzem, hozzájuk képest én hogy is állok. Debrecenben fociztam, a debreceni akadémiának a csapatában, és Berettyóújfaluban futsaloztam, az MVSC-ben. Eleinte nagyon-nagyon nehéz volt, miután fölkerültem Pestre, mert ennyire távol sosem voltam a családomtól. Két bajnokságban játszottam, az U15-ben és az U13-ban kicsiknél is és nagyobbaknál is, szombat-vasárnap is volt meccs, nem tudtam hazajárni, csak havonta, a szüleim se nagyon tudtak úgy jönni, ahogy mondjuk én igényeltem volna. Sokat volt honvágyam, de az, hogy ennyi meccsem volt, el tudta terelni erről a figyelmemet, és igazából tudtam, hogy nekik szeretnék bizonyítani, és azt akartam, hogy ők legyenek büszkék. – Aztán, hogy még nagyobb honvágyad legyen, idén tavasszal Csíkszeredába igazoltál az FK másodosztályú csapatához. Hogyan jött ez a lehetőség? – Úgy került képbe, hogy Fradi fiókcsapatában, a Kókában (Kóka Ferencváros Női Labdarúgó Akadémia, szerk. megj.) Antal Anita csapattársam volt. Őt már elég régóta ismertem. Anita körülbelül három éve hazaköltözött, és én elejétől fogva, ahogy hazajött, látogattam, minden évben egyszer kijöttem hozzá. Egy ilyen téli kiránduláson, amikor Anitáéknak már ilyen szezon vége volt, részt vettem egy edzésen, és nagyon jól éreztem magam a csapatban. Azután Anita és Laci bácsi (Albu László, a csapat edzője, szerk. megj.) többször hívtak, próbáltak ide csábítani. Pesten jelentkeztem egy munkahelyre, ahova a vírushelyzet miatt nem vettek föl, és úgy gondoltam, hogy élek a lehetőséggel és váltok. És nagyon jól tettem. – Egy osztállyal mégiscsak lentebb léptél. Milyen tapasztalatokat szereztél az itteni közegről, viszonyokról, amik a romániai női focit övezik? – Először nekem is voltak fenntartásaim, hogy csak egy visszalépés lesz ez nekem valamilyen szinten. Magyarországon a Kelennel (Kelen SC Női Labdarúgócsapat, szerk. megj.) az NB II-ből jutottunk fel, két évet játszottunk a másodosztályban előtte. A két ország között ebben az osztályban a játékosok szintjében nagyon nagy különbséget nem érzek, annyival nem érzem erősebbnek a magyar másodosztályt, mint itt a romániait. Viszont az első osztályú futball szerintem Magyarországon jóval nagyobb szint, jóval erősebb, és a körülmények és az adottságok is otthon jóval előrébb vannak, mint itt. A szeredai akadémia nagyon pozitív csalódás volt, mert nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szép környezettel fogok találkozni itt, és tényleg a felszereltség, a kondíciók, minden színvonalas. Ami meg viszont nálunk például lehet, hogy a Kelenben az első osztályban sem volt meg. – Milyen célokkal érkeztél? – Személyes célom az volt, hogy tudjam a csapatot segíteni. Nyilván a sok játéklehetőség is vonzó volt, és az, hogy pluszt tudjak hozni, hogy ki tudjak emelkedni. Profi szerződést kaptam, ez azt jelenti, hogy nekem ezzel sokkal többet kell foglalkoznom, és ez is a célom, hogy a focival sikereket érjek el, mind egyénileg, mind csapatszinten. Nem titok, hogy nekem a szívemben mindig is ott volt, hogy válogatott játékos legyek, pedig nem voltam még soha, még utánpótlás-válogatott sem. Az FK-val cél volt a feljutás, sajnos ez nem sikerült nekünk az előző bajnokságban. Féléves szerződésem volt, márciusban érkeztem, egyébként végig teljesen biztos voltam benne, hogy nekünk ez a feljutás meglesz. Sajnos nem így alakult, bár a vége nagyon jól lett a szezonnak, jó meccseket játszottunk, összekovácsolódott a csapat. Én is nagyon-nagyon csalódott voltam, de türelmesnek kellett legyek saját magammal is, új csapatba érkeztem, meg kellett szoknom a csapattársaimat, a játékot és a csapatokat is, elég más a játékstílus, mint otthon volt. Aztán nagyon belejöttem én is, azt éreztem, hogy a csapat is, és a végére nagyon jól kialakult minden. Ez sajnos már kevés volt, de épp ezért is éreztem úgy, hogy kell hosszabbítanom, szeretnék maradni. Meg szeretném élni a csapattal ezt a feljutást, a szívügyemmé vált az itteni csapat és az edző, sok baráti kapcsolatom alakult ki. Nem tudom, hogy a későbbiekben mi lesz, mit hoz a jövő, de idén a feljutást mindenképp szeretném megélni. – Erre minden esélyetek megvan. Nagyon jól kezdtétek a bajnokságot, még gólt sem kaptatok. – Igen, harminchat rúgott gólunk van és nulla kapott. Ez meccsen kevesebbünk van, ezért csak másodikok vagyunk most, de hogyha így folytatódik, akkor tényleg semmi nem ment meg a feljutásban. – A kupában is nagyon nagy kihívás előtt álltok, a székelyudvarhelyi első osztályú csapat ellen bizonyíthattok. – Ez a meccs nagyon fontos nekem, velük játszottunk az előző szezonban is a kupában, és eléggé rossz élmény az a meccs. Sérülésem is volt, kudarc volt nekem, hogy nem tudtam annyit hozzátenni, mint amennyit szerettem volna, a csapatnak se ment, kiestünk ellenük, ez most tényleg egy jó kihívás lesz. – A csapaton belül is megtaláltad a helyedet. Hova sorolod magad, hangadó vagy az öltözőben, vezéregyéniség? – Nagyon nagy hangadó nem vagyok. Nem szeretek feltétlenül mindig a középpontban lenni, nem vagyok ilyen ember se, de játékos se, aki mindig a középpontban akar lenni. Abban a társaságban benne vagyok viszont, amelyik a hangulatért felelős. Semmi jónak nem vagyok az elrontója, én is szeretek benne lenni a hülyéskedésben. A pályán is inkább csendesebb vagyok, de a játékommal próbálok minél többet segíteni. Ha kell, akkor nyilván beszélek, de nem gondolnám, hogy ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy tudjam irányítani a csapatot. – Mi az erősséged a pályán? – Talán az, hogy nagyon sokat tudok futni. Szeretem magamban, hogy tényleg az utolsó percekig tudok küzdeni is, és a futás az erősségem. Technikailag nagyon nem tudok mit kiemelni. Inkább az ilyen sok kis passzos játék az, amiben jól érzem magam, a középpályán ez kell is. – Miben fejlődnél? Mi az, amit hiányosságodnak érzel? – A bal lábam az mindenféleképpen fejlesztésre szorult. Emellett többet kellene kapura lőnöm, támadáscentrikusabb kellene legyen a játékom, mert nagyon sokat passzolok még akkor is, amikor már van lehetőségem lőni. – A családod látogatott már meg Csíkszeredában, látták itteni meccsedet? – Anyukám és a férje már voltak nálam. Akkor meccsünk nem volt, mert pont olyan időszakban jöttek, edzést néztek meg. De nagyon jól érezték magukat, sokat áradoztak a környékről. Testvéreim valószínű most fognak jönni november–de­cember környékén, és majd velük fogok hazautazni. – A labdarúgástól függetlenül hogy telnek itt a mindennapjaid? Jól feltalálod magad? – Igen, abszolút, nagyon tartalmasan telnek a napjaim, hála Istennek. Az edzéseken kívül most edzősködni kezdtem el itt az Akadémián U11-es kislányoknál, ami egy újabb kihívás nekem, és azt érzem, ki tudok ebben is teljesedni. A gyerekeket nagyon szeretem, értem a nyelvüket, ez tud adni még egy pluszt az életemben. Heti kétszer tartok edzést, kedden és csütörtökön. Plusz erőnléti edzésekre is járok. Nyilván a kikapcsolódásra is szánok időt, szabadidőmben sokat szoktunk kirándulni. Azért itt van ahova. Hála Istennek, én is nagyon szeretem egyébként ezt a tájat és azt, hogy ilyen gyönyörű a környezet. Ez nagyon-nagyon jó. Otthon is elég sokat tevékenykedek. Azt is szeretem, lefoglal. Sokat olvasok, főleg esténként. Próbálom magam a focin kívül is fejleszteni, angolt tanulni, egy kicsit talán románt is. Csapattársaktól most kaptam egy román mesekönyvet, amiből pár szót legalább meg tudok tanulni. Hogyha már itt vagyok, akkor valami ragadjon rám, de nyilván annyira nincs rá szükségem. Nagyon megfogott az itteniek magyarságtudata is. Például magyar ünnepeket hogyan ünnepelnek meg itt. Olyat még nem is láttam, mint itt az Akadémián mondjuk egy október 23-áról, vagy bármilyen nagyobb ünnepről megemlékeznek. Ez nagyon megható egyébként. Vagy például a meccseken, ahogy a Himnuszt éneklik a játékosok. A magyarországi emberek fel sem tudják fogni, és én sem tudtam, amíg nem érkeztem meg ide, hogy itt Csíkszeredában, Székelyföldön, Hargita megyében, milyen magyarságtudata van az embereknek. Jól érzem itt magam, azt gondolom, hogy itt több lehetőségem van a fejlődésre, és arra, hogy tudjak magamra, a céljaimra figyelni. Ez nagyon jó.

Farkas Endre