Filmművészetis diákként több nemzetközi filmfesztiválon is volt szerencsém részt venni az évek során. Ez mindig hatalmas élmény, az ember hajnali órákban ott találhatja magát a The Rolling Stones fotósa mellett, aki a Taylor Swifttel való barátságáról beszél, vagy épp Emir Kusturica szivarfüstjébe szippanthat a büfébe menet. A legáhítottabb dolog diákként mégis az, hogy majd egyszer saját filmmel térünk vissza. Irigykedve lessük azokat a filmeseket, akik bemutathatják kisfilmjeiket, jeges kritikával illetve azokat (hogy önbecsülésünkön javítsunk egy kicsit). Aztán egyszer csak megtörtént: Mari című, 2023-as diplomamunkámat beválogatták egy fesztiválra. Majd még egyre. És még egyre. Magyarországon, Szerbiában, Szlovákiában, Barcelonában, Románia-szerte több helyen is járt a film az elmúlt fél évben, én pedig vele tartottam, hacsak megtehettem, és igencsak különös következtetéseket vontam le ezekből a fesztiválokból. Tudniillik, protokoll szerint általában egy alkotással egy filmes kap meghívást – legtöbb esetben a rendező: így a diákként „buli-buli-hátán” fesztiválélmény helyett az ember egyszerre válik ünnepelt alkotóvá és rendkívül magányossá. A legjobb, amit tehet, az az, hogy megkeresi a többi rövidfilmes sorstársát, remélve, hogy ők is hasonlóan egyedül érzik magukat.
Legutóbbi utam a filmmel Szolnokra, az Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválra vitt, egy vizuális művészeteket felkaroló rendezvényre. Tematikájának megfelelően, nem a filmen mint különálló művészeti ágon volt a hangsúly, hanem a látvány- és díszlettervezésen, animációs és képzőművészeti alkotásokon. Több helyszínen is történtek események, köztük a szolnoki zsinagógában, ahol egy szimfonikus filmzenekoncerten, valamint egy állófogadáson vettem részt, egy kültéri sátorban, ahol többnyire kisebb magyarországi együttesek léptek fel esténként, és a művészmoziban, ahol vetítések és előadások zajlottak. 
Ezek közül Portik Adorján pénteki prezentációját hallgattam végig, melyet Dune 2 and Dust Bunny, minimalism and Maximalism in set design címmel tartott. A világhírű művészeti vezető a Dűne vizuális világának megalkotásán vezetett végig lépésenként. Döbbenetes méretű és precizitású munkafolyamatot mutatott be, melynek eredménye a látványnak ítélt Oscar-díj volt. Szombaton Jette Lehmann dán díszlettervező History from cinematic point of view előadásán vettem részt, aki a Fattyú (Nikolaj Arcel, 2023) és a Birodalom (Frederikke Aspöck, 2023) című történelmi filmek korhű kosztüm- és set design-jainak megalkotásáról beszélt. 
A tartalmas és izgalmas előadások mellett számos firss európai filmet is volt lehetőségünk megnézni. Kiemelném a finn Stormskerry Maya című drámafilmet, amely megható emberséggel, érzékiséggel és természetességgel mutatja be egy 19. századi nő, Maya életét, aki a családjába, a finn népi hiedelmekbe és intuíciójába kapaszkodva vészeli át a 19. századvégi történelem zavaros folyamát. Legfőbb témája a női szerepvállalás, amiről egyedülállóan pozitív, hiteles képet ad a mű, a korabeli – és részben mindenkori – női problémákra reflektálva, úgymint az anyaság, házasság, önmegvalósítás és önállóság.
Ami az én önállóságomat illeti, megtaláltam a helyem a csendes szolnoki miliőben. Nagy séták, sok-sok film és tanulás töltötték ki a fesztivál négy napját. Megismerkedtem egy koreai rendezővel, többnyire vele és török barátnőjével vitattam meg a filmeket, utolsó este pedig a záróceremónia után a magyar filmipar hanyatlásának hattyúdalait hallgattam különböző filmesek és animátorok közvetítésével.
Díjat nem nyert a filmem, de nem is számítottam ilyesmire. Bőven elegendő ilyenkor maga a tudat, hogy több száz alkotás közül kiválasztásra került, a programfüzetben és a mozivásznon is láthatták, és talán-talán okozott valakinek egy pár szép pillanatot.
A vonaton zötyögve a fesztivál számomra szép pillanatait számba véve ismét konstatáltam magamban, hogy igen, érdemes filmeket csinálni, és érdemes – muszáj! –  folytatni az alkotást.