– Nemrég Csíkszeredában járt, a KALOT Olvasóklub szakmai napjának meghívott vendége volt. Az olvasóklubok tagjai olvasták egyes műveit, legújabb regényét – a Pernye és fű címűt – épp akkor olvasta az egyik csoport. Milyen benyomást keltett a rendezvény, a szervezők, az olvasókkal való találkozás, a székelyföldi látogatás?

– Különösen jó élmény volt, és ezt nem csak udvariaskodásból mondom. Tényleg kellemes meglepetést okozott, mert igazi, valóságos találkozás volt az olvasókkal. Régóta járok olyan alkalmakra, ahol a kevésbé beavatott olvasók mellett néhány olyan személy is van, aki komolyabb kérdéseket is feltesz, ami nagyon jó dolog. Bodó Julianna viszont kiemelkedő volt ebből a szempontból, nagyon jó élmény volt a beszélgetés, és ritkán fordul elő az is, hogy a hallgatóságból mindenki beavatott legyen. Felkészültséggel, odaadással, jókedvvel, derűvel és találékonysággal szervezték meg a szakmai napokat Csíkszeredában, igazán felemelő érzés volt ott lenni. Azt hiszem, van hova felnőniük az anyaországi olvasóköröknek – és ez ránk, szerzőkre is vonatkozik.

– Műveiről kérdezném: többnyire kisemberek történeteit írja meg, történelmi események, folyamatok kontextusában. Kíváncsi vagyok, miért érdekli – akár szépirodalmi szerzőként, akár szociográfusként – az átlagember, az egyén, és miért az ők történetein keresztül mutat be valós eseményeket, korszakokat, helyszíneket.

– Ennyiben talán kapcsolódik a mostani munkám a régebbi foglalkozásomhoz, a szociográfiához. Tulajdonképpen az is irodalmi műfaj, amelynek forrásaihoz hozzá szokták sorolni a közvetlen élettörténeteket, interjúkat, illetve privát dokumentumokat, magyarán a saját időknek a lenyomatait. Ezek mindenképpen személyesek, családi vagy helytörténethez kötődőek, a szűkebb társadalom történetének részei. Így lehet jobban meglátni, hogy egy-egy személyes történet hogyan épül be egy kis közösség történetébe, és ez hogyan alakul, illetve hogyan hozható ez összefüggésbe más forrásokkal, például a helyi sajtó cikkeivel. Nekünk, a nyolcvanas években, amikor elkezdtünk interjúzni, kutatni és megírni kisebb család- és településtörténeteteket, társadalomtörténeti dolgozatokat, akkor ez volt a módszerünk: alulról kezdtünk építkezni. Aztán bizonyos átmenettel, de nagyon erősen kapcsolódva a korábbi szociográfusi munkáimhoz – azoknak módszereihez, kérdéseihez is –, elkezdtem szépprózát írni, és különösebb megfontolás nélkül megmaradt ez a nézőszög. A későbbi regényekben igyekeztem azért a történelem nagyobb léptékeivel is összekapcsolni a privát történeteket.

– Hogyan tért át a tényirodalomról a szépirodalomra? Miért volt szüksége a fikcióra? Milyen lehetőségeket ad az alkotásban a szépirodalom? Új határokat szab?

– Nekem is hasonló kérdéseim voltak, amikor azzal kezdtem próbálkozni, hogyan mozdítsam el a látószögem, hogyan váltsak a módszereimen. A sok utazással járó interjúzás meg az extenzív anyaggyűjtés, ami a kérdőívezéssel járt, megszűnt, otthon kellett maradni. Ez pedig együtt járt azzal is, hogy az érdeklődésem a szövegek megformálása felé fordult, és az írás során felhasználható forrásoknak az átértékelésére is, hogy ne mindenhez kelljen valamilyen valóságelem. Azt akartam, hogy a források között legyen ott a képzelet. Azt gondoltam, hogy ez mindenképpen előnnyel jár, de az ember hamar rájön, hogy mindez nem elég, hanem voltaképpen újra kell definiálni azt, hogy az ember tollat vesz a kezébe, vagy leül a klaviatúrához, mert az irodalomnak egészen más oka, célja és eszközrendszere van, mint az egyéb, úgynevezett szellemi eredménnyel kecsegtető írásformáknak, mint amilyen a tényirodalom is. Itt másképpen kell beszélni, másképpen kell írni, és más irodalmi célok vannak. Sokkal inkább a hogyanon múlik minden, és kevésbé döntő szempont az, hogy az embernek miket sikerült összegyűjtenie, és mit tár fel – noha az sem elhanyagolható szempont. Önmagában édeskevés a mondandó, ha nem sikerül irodalmi szempontból értékelhető módon megformálni. Elég bonyolult és nehéz felismerés volt ez – persze ilyesmit sejtünk olvasóként is –, de nem szabad abba a hibába esni, hogy ha úgy gondoljuk, hogy átváltunk egy másik munkamódra, akkor ugyanúgy haladunk tovább az úton. Életkorom szerint én nem voltam pályakezdő prózaíró, amikor váltottam, ami jobb is, mert így a szépprózai munkáimnak a zsengébbik részét sikerült megspórolni. Gondolom, hogy ha már az előző tizenöt évben prózát írtam volna, az sokkal több bukdácsolással járt volna.

– A Pernye és fű kapcsán kérdezem, mert ebben is szociográfusként gyűjtött interjúkat használ fel: a nyolcvanas években készült beszélgetéseket több mint harminc év után vette elő, mely beszélgetések az 1950-es évek kulákpereiről szólnak. Milyen indíttatásból fordult vissza ehhez a témához? 

– Elsősorban azért, mert eszembe jutott egy fiktív kerettörténet: hogy amikor a kulákperek filmjét és interjúit készítettük 1987-ben és 1988-ban, mi volt velünk. Így kitaláltam egy fiktív stábot, fiktív helyzetet, férfi és női szereplőket, akik megvitatnak olyasmit is, amit mi akkor nem nagyon beszéltünk meg, és amit később egyre inkább hiányoltam. Elgondoltam, hogy ha ezt a munkát egy kicsit komolyabban vettük volna, akkor mi mindent lehetett volna megbeszélni. Egyrészt az anyagunkkal kapcsolatban: az interjúkat értelmezni, felfogni, talán jobban megcsinálni, mint ahogyan tettük, és legalább utólag megbánni, hogy miért nem kérdeztük meg ezt meg azt is. Másrészt pedig a szemléletünkkel kapcsolatban is: egyszerűen eszünkbe nem jutott, hogy amikor ezek a koholt vádakkal megalapozott perek lezajlottak 1949-ben, 1950-ben és 1951-ben, csak néhány év telt el a háború, a szovjetunióbeli fronton való összeomlás és a holokauszt eseményei után. Egyáltalán nem gondoltunk arra, hogy mi minden történt azokkal az emberekkel akkoriban, meg arra sem, hogy maguknak az interjúkészítőknek, illetve az ő szüleiknek mi a történetük, és mindez hogyan függhet össze. Magyarán: a kommunista diktatúra történetei, a holokauszt és a Don-kanyar összekapcsolódnak, ezek soha nem választhatók külön, márpedig a szak- és szépirodalom is vagy ilyet, vagy olyat ír. Nincs szó az összefüggésekről, és arról sem, hogy mindegyik a mi veszteségünk, a mi bűnünk és a mi szenvedésünk egyszerre. Ez fontos mozgatórugója volt ennek a munkának. A regényben mindez késleltetve jelenik meg: sokan sokáig azt hiszik, hogy ez a próza csak a kulákok gyújtogatási pereiről szól, holott más síkok is megjelennek.

– Akkor ez lenne a „réteges” visszatekintés hozadéka? Rétegesnek mondom, mert az olvasó a jelenből a nyolcvanas évek végére, a filmforgatás idejére tekint vissza, onnan pedig a szereplők, a stáb tagjai az ötvenes évek elejére néznek vissza.

– Tulajdonképpen igen, és itt mindkét történelmi távolság elég hosszú. Ez az emlékezésnek is távlatot ad, meg alkalmat arra, hogy mindez átgondolható legyen. Ez volt a feladvány, hogy ez az eljárás milyen hozadékkal valósítható meg, és ehhez kínálkoztak a már meglévő interjúk.

– Milyen volt újra visszakerülni ebbe a munkába, a kulákperek, rögtönítélések témájába, újraolvasni az interjúkat?

– Elgondolkodtató volt olyan szempontból, hogy miért nem kérdeztem meg ezt meg azt, miért nem mentem vissza bizonyos helyekre, miért voltam szűk látókörű. Ez mind helyrehozhatatlan, senki nem él már azok közül, akiket akkor kérdeztünk. Visszatekintésre, szembenézésre ez így volt jó, a fogyatékosságai­val együtt mutatkozott hasznosnak. De ez mind mellékes egy regény szempontjából, mert nem vagyunk sem pedagógusok, sem papok vagy pszichológusok, sem hasonló fontos munkát végzők, akiknek más a szempontjuk. Persze az ember, amit tud, felhasznál mindebből, de íróként nem ez a dolgunk.

– Hanem?

– Olyan művet írni, ahogyan Spiró György mondja, amitől beszakad az asztal. Persze ez önironikus nagyképűsködés. A megformálás általi minőségről ábrándozunk ilyenkor, és nem arról, hogy kinyissuk az olvasó szemét erre vagy arra a bölcsességre.

– Íróktól általában megkérdezik, hogyan, miért, hogyan kezdett neki egy könyvnek, de én most azt kérdezném: hogyan ír, és hogyan fejezi be az írást? Mikor tudja, hogy vége van egy szövegnek?

– Az a jó, ha ez nem szenvedéssel vagy küszködéssel járó alkotófolyamat. Persze előfordul néha, hogy az ember zsákutcában találja magát, és újrakezdi a munkát, ilyenek vannak, de a legjobb az, ha bízhat abban, hogy amit összegyűjtött, annak hasznát veheti, és sikerül megformálni úgy, ahogyan szerette volna. A viszonylag egyenletes előrehaladás módszere, ha jól megy, az jó érzés. Ugyanakkor az írónak szabad munkaidőre van szüksége, az életünkben ugyanis rengeteg teendő van, ami nem a munkához tartozik. Törekszem arra, hogy az írásra fordítható időt hasznosan töltsem el, és szerencsésnek mondhatom magam, mert van erre fordítható időm. Egyébként szerintem ugyanúgy dolgozunk, mint a régi írók. Arra válaszolva, hogyan érek egy szöveg végére, nem tudok valami általánosat mondani, mert mindig más a módszer.

– A Pernye és fű tavaly jelent meg. Szintén szokták kérdezni az alkotókat arról, hogy jelenleg min dolgoznak, de akkor ismét megfordítanám a kérdést: kilátásban van, hogy hamarosan befejez egy újabb munkát?

– Kilátásban van – nem tudom, mennyire hamarosan –, hogy befejezek valamit, aminek most felénél járok. Talán egy év, de lehet, hogy kettő is kell még. Nem szeretnék most erről konkrétabban beszélni. Időnként az ember megakad, és visszatér az eddig megírtakra, és nem tudja, hogyan fog továbblépni. Most itt tartok: ezek egy írónak az igazán irigylésre méltó gondjai, amelyek nap mint nap gyötrik. Ez a legjobb az egészben.