Talán a Magyarországgal szomszédos orszá­go­kon kívül Itáliában for­dultam meg a legtöbbször: vonzott az ország kultúrája, megcsodáltam mű­emlék­együtte­seit, s elnéztem, ami­kor a családok legapróbb cse­metéi éjfélkor is han­cúroztak a felnőttek körül. A nem olasz származású ze­ne­szerzők is felfedezték a napfényes országot, se szeri, se száma az ott játszódó, oda kötődő vagy egy ottani utazás során kapott ihlet alapján komponált zenedaraboknak. 

Ezúttal a MÁV Szimfonikus Zenekar adott válogatást az „azzurrik” zenei világából. Szakavatott kézzel nyúltak a témához, a karmesteri pul­­pituson az olasz opera specialistája, Michelangelo Mazza állt, aki a hegedűsi állá­sát a karmesteri pálcára cse­rélte fel.

A válogatás igen érde­kesnek ígérkezett. Bemele­gítésül az Il diavolo della notte (Az éjszaka ördöge) című opera részletét hall­hatta a közönség. A mű Giovanni Bottesininek, a XIX. század ünnepelt nagybőgővirtuózának a kezét dicséri. Kortársai a „Nagybőgő Paganinije” elismerő címet aggatták rá, de neve talán mégis feledésbe merült vol­na, ha az Aida 1871-es ős­bemutatóját Kairóban nem ő vezényli Verdi felkérésére. Jelen opus elég szimpla volt, az ördög, úgy tűnik, érkezését későbbre, éjszakára időzítette.

A „Nagybőgő Paganinije” után egy valódi Paganini kö­vetkezett, Baráti Kristóf a h-moll Hegedűversenyt szó­laltatta meg. Előadása nyo­mán kibontakozott a mű szépsége, a szólista, a zenekar és a karmester egyaránt ki­tett magáért. Baráti pianói, érzékeny játéka lenyűgözte a népes közönséget, s mi­kor felcsendült a híres ná­polyi dal feldolgozása, a La campanella (Harangok), a publikum elér­zékenyülve hall­gatta a Liszt Ferenc által is nép­szerűsített zárótétel dalla­mát. 

Legjobb lett volna, ha itt ér véget a koncert, de még befejezésül Richard Strauss Itáliá­ból című szim­fo­nikus költeményét hall­gathattuk meg. A szerző a négy tételben (ezért kér­dő­jelezik meg sokan a szimfonikus költemény mivoltát) Róma, a római romok, Sorrento és Nápoly szépségeit tárja a hallgató elé, de a kompozíció igen hosszú, s hátul kullog a straussi életműben. Rá­adásul az utolsó tétel a Funiculì, funiculà ismert ná­polyi dalt dolgozza fel, s itt a zeneszerzőt ugyancsak megvezették: eredeti, kvázi népies dalként használta fel, pedig mind a szövegírója, mind pedig a zeneszerzője közismert volt. Ennek az lett a következménye, hogy Straussnak mélyen kellett nyúlnia a zsebébe, hogy a jogdíjakat kifizesse.
A 80 éves MÁV Szimfonikus Zenekar koncertjére menni mindig öröm. Felkészült fiatal gárda, s ha inspiráló dirigens áll vele szemben, mindig meg­táltosodik. Ezúttal is kitűnt egységes hangzásával, s a nehezebb buktatókat is könnye­dén vette. Isten éltesse a Zenekart!