A halottak napja zenei vonatkozásai végtelenek. Ez a requiemnek mint zenei műfajnak köszönhető. Az introitus első szaváról kapta nevét, magyarra fordítva nyugodalmat jelent. A teljes bevezető szöveg az alábbi: „Requiem aeternam dona eis Domine, et lux perpetua luceat eis”, „Adj nekik, Uram, örök nyugodalmat, és az örök világosság fényeskedjék nekik”. A tridenti gyászmise különbözik a hagyományos szertartástól, elmaradnak az olyan örömet kifejező részek, mint a Gloria és a Credo.

Nagyon sok zeneszerzőt megihletett a téma, az első darabok a XV. század végére datálhatók. Ettől kezdve pedig hosszú a sor. Nem vállalkozom, hogy teljes képet adjak az alkotásokról, inkább emlékeim halmazából három művet idézek.

Számomra a műfaj csúcsa Verdi Requiemje. A másfél órás kompozíció a zeneszerzői erény minden szépségét felvonultatja. A költőnek, Alessandro Mazoninak ajánlotta, s a poéta halálának egyéves évfordulóján mutatták be Milánóban, második alkalommal a Teatro alla Scalában ismerhette meg a közönség. Ezt azért is érdemes megemlíteni, mivel néhány maliciózus zenebarát a zeneköltő legjobb „operájának” tekinti a darabot. Egyébként a Scalához fűződő hagyománya tovább él, ennek mi is haszonélvezői voltunk, mikor 1981-ben Magyarországon, az Erkel Színházban is bemutatták. Álomszereposztásnak lehettünk tanúi, a pulpituson Claudio Abbado állt, az énekesek között olyan nagyságok szerepeltek, mint Nikolaj Gjaurov és Jelena Obrazcova. A műről írva mégis egy ütött-kopott szovjet felvétel jut eszembe, amit most le is vettem a polcról. Az Állami Akadémiai Énekkarral vették fel, vezényel Igor Markevitch, s a szólisták között olyan sztárok álltak mikrofon elé, mint például Galina Visnyevszkaja. Nagyon érdekes, hogy az akkori kommunista korifeusok ugyan hozzájárultak a lemez kiadásához, viszont az albumból minden kísérőszöveget elhagytak, mivel az már klerikális propagandának számított. Ezt a gyakorlatot kezdetben a Hungaroton is szolgaian követte.

Verdi művének méltó párja Mozart Requiemje. Hírnevét egy rémtörténet is növelte évszázadokon át. Egyszer egy álarcos, fekete ruhába öltözött férfi állított be az ifjú mesterhez, s egy impozáns darabot rendelt megbízója nevében. Mozart baljósan tekintett a kérésre, s a halál leheletét olvasta ki belőle, de – anyagi gondjai miatt is – éjt nappallá téve dolgozott. Nem tudta befejezni, harmincöt éves korában meghalt, s ez a vég csak tovább erősítette az ismeretlen legendáját.

Ne feledkezzünk el Liszt re­mekművéről sem! A mű 1867–68-ben készült el, s egyes források szerint gyermekei és édesanyja, valamint Miksa mexikói császár emlékezetére alkotta. Liszt a művel nem a halál „könyörtelen, fekete színét” helyezte előtérbe, célja inkább az volt, hogy „a halál gondolatának keresztényi, megnyugtatóan reménykedő jelleget adjon”.
Kórusmű készült el, a hangszerekkel visszafogottan bánt a Mester, az orgonának a kísérő szerep jut. Itt is egy klasszikus felvételt ajánlhatok az Olvasó figyelmébe, 1986-ban a Hungaroton gondozásában ismerhette meg a közönség, vezényel Ferencsik János.