– Többféle minőségben élt már Csíksomlyón: itt volt ferences jelölt, 2011-től 2019-ben történt tartományfőnökké választásáig a templomigazgatói teendőket látta el. Járt-e krasznabélteki gyerekként, szatmári diákként Csíksomlyón, vett-e részt a pünkösdi zarándoklat(ok)on? Ha igen, milyen emlékeket, élményeket őriz erről/ezekről? Mit jelentett „egyszerű résztvevőként” és szervezőként a búcsú részese lenni?

– 2000 júliusában jártam először Csíksomlyón a kegytemplomban. Abban az iskolaévben a Hám János Iskolanapok keretében honismereti vetélkedőn vettem részt. Tanév végén, az érettségi után, a vetélkedőn jeleskedők jutalomkirándulásban részesültek. A kirándulás alkalmával végigjártuk azokat a helyeket, amelyekről a honismereti vetélkedő tematikája szólt. Így jutottam el először a csíksomlyói kegytemplomba, eltöltve a kegyhelyen egy órát, majd továbbutaztunk. Nem kellett sok időnek eltelnie, mert augusztus első napjaiban „háztűznézőbe” érkeztem a ferences testvérekhez a kolostorba, majd ugyanazon év szep­temberében megkezdtem a jelöltidőt itt, Csíksomlyón. Augusztusi éjszaka érkeztem Csíkszeredába vonattal, majd a testvérek elszállásoltak a kolostorban. Reggel, amikor lementem a kegytemplomba szentmisére, és megszólalt az orgona, valamint felcsendült a szentmise bevezető éneke, az introitus, az az érzés született meg bennem, hogy: „Itthon vagyok!” Ez az élmény mélyen elraktározódott bennem, és később sem éreztem másképp.
2001 pünkösdszombatja volt az első búcsúm, amelyen részt vettem mint szerzetesjelölt, ami akkor nagyrészt munkával, a rám bízott feladatok végzésével telt. A későbbi években a búcsús szentmiséken rendszeresen segédkeztem az oltár körül, többek között a szentmise előtt a rózsafüzér és a Lorettói litánia imádkozása volt a feladatom Márk József atya vezetésével, ami valójában a zarándokok imádkoztatását jelentette. Megtiszteltetés volt az ebben való közreműködés lehetősége, amit egyben szolgálatként éltem meg. Közben a rendi képzés és szolgálat több helyszínre szólított, helyezett, majd 2011-től kegytemplom-igazgatóként érkeztem vissza a kegyhelyre. Akkor már nem csupán a beosztásommal járó „napi” teendőket kellett felelősséggel elvégeznem, hanem a búcsút is szerveznem kellett, mondhatni a logisztikai részét kellett menedzselnem, koordinálnom. Ez kihívás is volt, ajándék is. Sokat segített egyik jó ismerősöm mondata: „Figyeld a szervezést, ami jó, azt őrizd meg, amit javítani kell, azt, amikor lehetőséged lesz, tedd meg!” A kezdetektől fontos volt számomra és a csíksomlyói kolostor közössége számára is a folytonosság, vagyis az, hogy amit az elődöktől átvettünk, azt fokozatosan, az igényeknek megfelelően, de csak körültekintően változtassuk meg, akkor, ha szükséges. 

– Idén sajátos helyzetben, szerepben van: az erdélyi ferences rendtartomány elöljárójaként és a csíksomlyói kolostor lakójaként nemcsak házigazdája a csíksomlyói pünkösdszombati búcsúnak, hanem ünnepi szónoka is, ha nem tévedek, P. Bartók Albert és fr. Böjte Csaba után a harmadik erdélyi ferencesként a búcsúk 1990 utáni történetében. Milyen kihívást jelent ez önnek, milyen gondolatokkal, esetleg elvárásokkal készül a búcsús szentbeszédre? 

– Sajátos ez az év azért is, mert 2023–2026 között a ferences rend 800 éves jubileumot ül, amely több jubileum megünneplésével valósul meg. 2023-ban ünnepeljük, hogy III. Honorius pápa bullával is megerősítette a regulánkat, Szent Ferenc Greccióban szemlélte és szemléltette a megtestesülés titkát azzal, hogy a remeteségben betlehemet állított, 2024-ben Szeráfi atyánk stigmatizációjára emlékezünk, 2025-ben a Naphimnusz megírása kerül előtérbe, 2026-ban Szent Ferenc tranzitusa, vagyis égbe költözése koronázza meg a 800 éves jubileumi sorozatot. Ugyanakkor abból a ferences szempontból is sajátos az idei pünkösdszombati búcsú, hogy jelen lesz Massimo Fusarelli OFM miniszter generális atya, valamint az erdélyi rendtartományért is felelős rendi tanácsadó, Albert Schmucki OFM. A búcsús szentbeszédet meghatározzák a szentmisében elhangzó szentírási szakaszok, a kegyhely idei évi mottója, valamint a már említett jubileumi évek témája. A szónoknak egyfajta találékonysága, hogy az Úr Lelkét birtokolva úgy tudjon szólni az emberekhez, hogy az ajkáról elhangzottak ne csak kimondott szavak legyenek, hanem olyan üzenet is, amely eljut az zarándokokhoz és minden jóakaratú emberhez. Ehhez szükséges a szüntelen ima, elcsendesedés, valamint az aktív készület, mindezt nyitott és befogadásra kész szívvel és füllel.

– A 2023-as év és a pünkösdszombati nagybúcsú mottója: „Üdvözlégy, ki szűz lévén templommá lettél!” Mit gondol, a Szent Ferenc Salutatio Beatae Mariae Virginis (A Boldogságos Szűz üdvözlése) című imádságából vett részletnek milyen aktualitása van a ma embere számára spirituális értelemben, és milyen támpontokat adhat egyházközösségi, valamint tágabb, társadalmi vonatkozásban egy olyan korban, amelyet háború sanyargat-fenyeget, és gazdasági bizonytalanság határoz meg?

– A csíksomlyói kegyhelyen, amikor a helyi ferences közösség mottót választ, akkor azt az adott évre választja, külön hangsúlyt adva annak a pünkösdszombati fogadalmi búcsú vonatkozásában. A mottó kiválasztásakor a szerzetesközösség törekszik több szempontot is figyelembe venni, ilyen például az, hogy lehetőleg utaljon a Szűzanyára, hiszen máriás kegyhelyről van szó, valamint az, hogy érzékeltesse az adott főegyházmegyei pasztorális év tematikáját, amennyiben van ilyen hirdetve (idén nincs). Így esett a választás az idei évben Szent Ferencnek a Boldogságos Szűzhöz írt imájának egyik sorára: „Üdvözlégy, Úrnőnk, szentséges Királynénk, Istennek szent szülője, Mária, ki szűz lévén templommá lettél…”. Templomnak nevezzük azt az épületet, azt a helyet, ahol Krisztus valóságosan jelen van. A templom az a kiváltságos hely, ahol biztosított a Krisztussal való találkozás. A mottó utal Máriának az üdvösségtörténetben betöltött szerepére, ugyanakkor arra, amit Szent Pál fogalmazott meg, miszerint: „Testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok. Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!” (1Kor 6,19–20). Továbbgondolva a mottót, utal Greccióra, arra a szent éjszakára, amikor a barlangban szentmisét mutattak be, ahol megvalósult és minden szentmisében megvalósul mindaz, amit Szent Ferenc így mondott el: „Íme, nap nap után megalázza magát, mint akkor, mikoron királyi trónjáról a Szűz méhébe szállott alá; nap nap után közénk jön alázatos külsőben; nap nap után leszáll Atyja öléről az oltárra, és a pap kezébe adja magát.” (1. Intelem). Ahol pedig Krisztus van, ott van templom, ott épül a közösség és az odafigyelés: „Arról ismerje meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). A gyűlölettől hangos, acsarkodó világunkban hogyan szembesülünk az evangéliumban megfogalmazott kívánalommal? Vajon miről ismeri meg a világ, hogy Krisztus követői vagyunk? Csak a szavainkból, és abból, hogy jó esetben vasárnap szentmisén veszünk részt? És a hétköznapokban hol marad a cselekvő szeretet? Ezek azok a kérdések, amelyekkel minden felelősségteljesen gondolkodó, felnőtt kereszténynek szembesülnie kell, amelyeket meg kell válaszolnia, s ezek szerint kell alakítania sorsát mind egyénileg, mind a szűk(ebb) és tág(abb) környezet(é)ben. Szeressünk, bízzunk, csodáljunk kézzelfoghatóan!

– Azt lehet mondani, hogy manapság szerte a világon virágkorukat élik a zarándoklatok. Ön szerint mi lehet a magyarázata a zarándoklatok népszerűségének egy olyan társadalmi közegben, amelyet leggyakrabban a szekuláris, fogyasztói, stresszes jelzőkkel szoktak illetni? Hogyan fér meg a zarándoklatok „valósága” a virtuális „valósággal”,  hogyan helyezhető el egyik a másik viszonylatában?

– Amikor zarándoklatról beszélünk, azonnal valamilyen vallással kapcsolatos cselekvésre gondolunk, gyakran anélkül, hogy elgondolkodnánk ezen a tapasztalaton a maga teljességében és annak számtalan aspektusán. Innen érdemes kiindulni és feltenni a kérdést: mi a zarándoklat? Amit mi zarándoklatnak nevezünk, az egy olyan utazás, amely mélyen gyökerezik az emberiségben, a történelem egyik legrégebbi utazási formája, amelynek okai az ember veleszületett igényében keresendők, hogy közeledjék Istenhez, hogy megtalálja saját spirituális-lelki dimenzióját. Az idők folyamán számos nép kialakította a maga zarándokhelyét, sőt, gyakorlatilag a világ minden részén létezik ez a hagyomány. A Biblia számára a zarándoklat az Isten szerinti ember metaforája: általa – mint egy nyitott ablakon keresztül – lehetőséget kapunk arra, hogy megismerjük, ki az Isten, ki vagyok én, hogy mi a lenyűgöző és igényes kapcsolat Isten és köztem. Olyan, mint egy kép vagy ikon, amelyen az ember Istennel való találkozásának misztériuma tárul fel: ingyenesség vagy önzetlenség, ami ugyanilyen ingyenességet vagy önzetlenséget követel. A keresztény zarándoklat a vándorló egyház jelképe is. Kiemelkedő mozzanat abban a hosszú menetelésben, amellyel a földön élő egyház halad az örök haza felé. A II. vatikáni zsinat az, amely kiemelten is hangsúlyozta a zarándok egyház eszkatológikus jellegét. Az egyház csak a mennyei dicsőségben válik majd tökéletessé, amikor elérkezik a mindenség megújulásának ideje. Azt is hangsúlyozza a zsinat, hogy az úton lévők és a célba jutottak összetartoznak. Az úton lévőknek és a Krisztus békéjében elhunytaknak az egysége nem szakad meg, sőt erősebb lesz a lelki javak közösségében. A szentek, s főképpen a mennybe felvétetett Mária, biztos remény és a vigasztalás jele Isten zarándok népe számára. Az utóbbi időben megnövekedett a zarándoklatok száma, de ezek sok esetben nem nevezhetők igazi zarándoklatnak, hanem csak valamiféle „vallásos turizmusnak”. Mindent meg kell tennünk azért, hogy megfelelő irányítással ezeket az utakat a hit és az egyházi élet elmélyítésének szolgálatába állítsuk, hogy általuk átéljük életünk zarándokjellegét, és megváltozott szívvel térjünk vissza a mindennapi életbe. Kialakult az egyházban a kegyhelyekre való zarándoklatok sokasága, amelynek indítéka a zarándokok vallásossága, hite. A közös hittel, a megegyező szándékkal együtt imádkozók gyülekezetét pedig öröm, lelkesedés és béke tölti el. „Mintha a mennyországban lettem volna” – halljuk nemegyszer az útjukról hazatérő zarándokok túlcsorduló lelkesedését.

– Csíksomlyó 2005 óta tagja a nemzeti Mária-kegyhelyeket tömörítő Európai Máriás Hálónak. A kegyhely képviseletében templomigazgatóként 2011 és 2019 között rendszeres résztvevője volt az évente megrendezett konferenciáknak, számos kegyhelyen megfordult. Hogyan látja, mi adja a csíksomlyói kegyhely sajátos státusát más európai kegyhelyekkel való összehasonlításban?

– Az említett konferenciák alkalmával lehetőségem volt elzarándokolni jó néhány ország nemzeti szentélyébe mind nyugat-, mind kelet-európai kegyhelyekre. Minden egyes kegyhelyen ugyanaz volt az érzésem – függetlenül attól, hogy hatalmas vagy éppen kisebb kegytemplomok voltak-e –, mint ami megszületett bennem első alkalommal a csíksomlyói kegytemplomban: az otthonnak az érzése. Különösen is jó volt bemenni, leülni, elcsendesedni, túlzás nélkül a názáreti családi otthon lelkisége járt át. Mindannyiunknak jó és hasznos, ha átlépjük a názáreti otthon küszöbét, és kijárjuk a csendes növekedés lelki iskoláját.

Csíksomlyó a találkozások helye: találkozás az élő Istennel, találkozás hittestvére(i)mmel és önmagammal. Véleményem szerint olyan az üdvösség helyszíneivel találkozni, mint megérinteni a velünk lévő Isten szeretetének történetét. A hit nem mítosz, hanem valós történelem, amelynek a nyomait érzékeinkkel, végtagjainkkal érinthetjük. Mindezt mi sem tükrözi hűbben, mint a számtalan hálatábla és a zarándokok folyamatos érkezése, jelenléte. Ezért a találkozásért zarándokolnak Csíksomlyóra több évszázada az emberek. Mi, ferencesek ennek a találkozásnak a segítői akarunk lenni azzal, hogy őrizzük a csíksomlyói kegyhelyet, valamint a hit tisztaságát. Napjainkban Csíksomlyó a Mária út keleti végállomása, vagy éppen kiindulópontja Máriacell irányába. Egy kegyhely mindig a hitnek a bölcsője és dajkálója, a kultúra őrzője és a nemzeti tudat meghatározója. Csíksomlyó betölti mindezt a hármas küldetést. A székelyföldi szakralitás meghatározó helyeként több évszázados múltra tekint vissza, hozzáteszem, hogy az elmúlt harminc évben a kegyhely jellege és jelentősége magyar–kárpát-medencei szempontból (is) kiemelkedővé vált Mátraverebély-Szentkút és Máriapócs, a magyar egyház két nemzeti szentélye mellett. Ennek eredményeként Csíksomlyó jelentős hangsúlyt és figyelmet kap, annak ellenére, hogy Erdély kegyhelye nincs nemzeti kegyhellyé nyilvánítva. A közösségben való zarándoklás, az együtt imádkozás és éneklés, a találkozás Istennel, felebaráttal és önmagammal megtapasztaltatja azt az egységet, amit Isten maga ültetett el bensőnkben – egynek lenni mindabban, amire a tökéletes egység, a Szentháromság, az Egység Lelke által indít és inspirál. Így, szeretetben elköteleződve, a közért való tenni akarásban, a szolgálatban húzó emberekké válhatunk, olyanokká, akik Isten akaratával együttműködve egyház- és nemzetformálókká is leszünk, lehetünk. Mára Csíksomlyó vonzásköre kiszélesedett, hiszen nemcsak a búcsúk alkalmával keresik fel a zarándokok és turisták, hanem az év minden napján vannak imádkozók, elcsendesedők, látogatók.

– Hogyan határozná meg a (nemzeti) kegyhely fogalmát, mi adja ezeknek a szent helyeknek a közös vonásait? Mit gondol, milyen tekintetben lenne szükség a magyarság és Európa megújulására, ehhez hogyan járulhat hozzá egy-egy kegyhely, különösen a csíksomlyói?

– A kegyhelyek minden esetben a találkozások szent helyei, ilyen Csíksomlyó is. Az a hely, ahol találkozhatunk Istennel, egymással és önmagunkkal. Fontos ezeket tudatosítanunk. Egy kegyhelyet bárki bármilyen nemzetből a magáénak érezhet, azonban szorosabb értelemben a „nemzeti szentélyek” mindig egy nép, egy nemzet életét alakítják, formálják. A kegyhely arculatát meghatározza az adott nép társadalmi élete és a nemzeti érzéssel párosuló zarándoklatai, amelyeket átfon az egyház iránti hűség és szeretet. De soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy a kegyhelyeknek, köztük Csíksomlyónak is, meg kell maradniuk annak, aminek őseink is megálmodták, hiszen elsődleges szerepük nem más, minthogy lelki klinikák legyenek a társadalomban, valamint a hit bölcsői és dajkálói. Csíksomlyónak is ez az üzenete minden kor embere felé: tartson ki „hitében és erényeiben”. Amennyiben ezt a célját figyelmen kívül hagyjuk, a kegyhely nem fogja tudni betölteni egyház-, társadalom- és nemzetformáló szerepét. Régen olvastam valahol, és nagyon megtetszett, amit egy nagymama mondott az unokájának: „Ha igazi magyar kereszténynek tartod magad, mindig hálát adsz Istennek azért, hogy megvéd a bajtól, hogy adott neked családot, szeretetet, hovatartozást, emlékeket és még sok mindent, ami ezután fog jönni. Jó keresztény magyar ember csak úgy maradhatsz, hogyha kitartasz, és soha, de soha nem hagyod el magad!” Ezért kellenek a felszabadult, tisztán látó emberek, akik összefüggéseket látnak, szeretnek, és az emberiség javát keresik. Az igazi javát. Feladatunk ma sem más, mint szert tenni helyes történelmi látásra. Nem vak végzet irányítja a világot, nem sátáni erők játéka az ember. Ezeket is mind uralja az Úristen. Az Úré a győzelem, aki kezében tartja a történéseket, az emberek és a nemzetek sorsát. Ne adjuk fel a reményt, hiszen voltak nehezebb évszázadok is ennél. Ezek dátumait a Székelygolgota őrzi: 1241–1242 – tatárjárás; 1526. augusztus 29. – mohácsi vész; 1596 – „véres farsang”; 1690 – az Erdélyi Fejedelemség megszűnése; 1711 – a székely hadrendszer megszűnése; 1764. január. 7. – madéfalvi veszedelem; 1849. augusztus. 1. – Nyerges-tetői csata; 1920. június 4. – trianoni békediktátum; 1944. augusztus 26. – Úz-völgyi csata; 1947. február 10. – párizsi békeszerződés. Fontos, hogy reális képünk legyen a múltunkról, népünk jelenéről, identitásáról és értékeiről. Fontos, hogy tisztán lássuk, akikké lettünk, és azt, hogy kik vagyunk, mivé váltunk a keresztény hitnek és kultúrának köszönhetően, ami nemcsak hagyomány, amelyet őrizni kell, hanem élet, amelyben megnyilatkozhat az egymás felé nyitó szeretet. A Székelyek Nagyasszonya, a Csíksomlyói Segítő Szűz Mária mindenen átsegítette népét, mert a hívek nem hagyták el Székelyföld lelki fővárosát, Csíksomlyót, ahová újra és újra elzarándokoltak, hogy hitet, erőt, reményt merítsenek mindennapi munkájuk folytatásához. Higgyük azt, hogy az elkövetkezőkben is segíteni fogja az ő hűséges népét! Merjünk közösséggé formálódni, mert egységben az erő! Bennünket, keresztényeket, hívő embereket nem a széthúzás, az acsarkodás, hanem az összetartozás, az összefogás kell hogy jellemezzen. Ha van egyéni zarándoklat, akkor van közösségi is, ha van egyéni megtisztulás, akkor a sok egyén tisztulásával tisztul maga az egyház, a társadalom, a nemzet. A magyar a zarándokhelyet kegyhelynek nevezi. Érdekes és megfontolandó a kegyhely szó jelentése: „templom vagy más szent hely, ahová egy csoda vagy történelmi vonatkozás miatt hívők sokasága zarándokol a helyi ordinárius jóváhagyásával. 
A kegyhelyeken bőségesebben kínálják fel a hívőknek az üdvösség eszközeit, Isten igéjének buzgó hirdetésével, a liturgikus élet megfelelő előmozdításával, főleg az Eucharisztia és a bűnbánat szentsége útján, valamint a népi vallásosság jóváhagyott formáinak ápolásával.” 
A meghatározásra példaként hozom a csíksomlyói kegyhelyet. A csíksomlyói szentélyben a csoda és a történelmi esemény miatt érkeznek a zarándokok. Csíksomlyónak ugyanannak kell lennie ma is, mint aminek őseink megfogadták: hálaadásnak, hogy őseink hitében megmaradtunk, és segítségkérésnek az eljövendőkre, mert amit hittel kérünk, és amennyiben kérésünk üdvösségünket szolgálja, Mária közbenjárására teljesedik, nem várt, megrendítő módon meghallgatásra talál. Ennek a mély megrendülésnek a bizonyítékai a fogadalmi tárgyak és a számtalan márványtábla a kegyszobor lábánál. Vannak csodák is, amelyek nem ennyire látványosak és kézzelfoghatók, hanem a Jóisten bennünket használ fel arra, hogy egymásnak „csodatevői”, segítői legyünk. Nagy szükség van erre ma is, amikor annyi baj és reménytelenség, annyi gond és aggodalom vesz körül bennünket. Csíksomlyó ma is eleven üzenet, kisugárzása ma is erős, ma is időszerű. Ma is azt kérjük a Székelyek Nagyasszonyától, tekintsen le kegyesen gyermekeire, áldja meg Székelyföld határait! Kérjük közbenjárását, hogy gyermekei továbbra is legyenek dolgosak, törekedjenek továbbra is az erkölcsös és istenes életre, bátran álljanak ki az igazságért, józansággal ítéljék meg evilági dolgaikat, hogy méltó fiai legyenek a te Szent Fiadnak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak! Eltelünk a Szűzanya közbenjárására kapott kegyelmekkel, hazatérve magunkkal visszük megtapasztalt szeretetét, hiszen a hosszú évszázadok, az embert próbáló szenvedések számtalan értéket kimunkáltak itt, ezen a kegyhelyen a számtalan sok ember szívében, amiből a zarándok hálás szívvel meríthet.

Urbán János, fr. Erik OFM (1981. január 1.) ferences szerzetespap, a Kisebb Testvérek Szent István Királyról Nevezett Erdélyi Rendtartományának tartományfőnöke. Krasznabélteken született, az általános iskolát szülőfalujában, a középiskolát szatmárnémetiben végezte. 2000 augusztusában kérte felvételét az erdélyi ferences rendtartományba, szeptemberben Csíksomlyón kezdte meg a jelöltségi időszakot, majd következett a noviciátus a magyarországi Szécsényben – 2001. szeptember 9-én öltötte magára a rendi habitust, a beöltözéskor az Erik szerzetes nevet vette fel. Teológiai tanulmányait a Szegedi Hittudományi Főiskolán (2002–2004) és a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán (2004–2008) végezte. 2008. július 19-én, Csíksomlyón pappá szentelték. Papi jelmondat: „A szeretet és annak műve marad meg örökre.” (GS 39.) 2019-től a Kisebb Testvérek Szent István Királyról Nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány tartományfőnöke Kolozsvár–Csíksomlyó székhellyel.