A szavaknak a közösségi hagyomány, úgynevezett közmegegyezés ad konkrét jelentést, de olykor társulhatnak ehhez szubjektív, egyéni tartalmak is. Hadd példálózzak a régi erkölcsnemesítő, együttérzést serkentő tanítómesével a szavak jelentésének szubjektív voltáról. Egykori tengerészek a világ eldugott sarkain hajózva egy gyámoltalan szigetlakót, aki Istent szeretné dicsőíteni, de nem tudja, hogyan kell, mert nem ismeri ehhez a megfelelő szavakat, gonosz viccből megtanítanak egy istenkáromló szövegre. Aztán más tengerészek jönnek, akik elhűlve hallgatják az őslakó „imáját”, s végezni is akarnak a bűnös lélekkel, de van egy okos ember, egy tanító közöttük, aki elmagyarázza a hit lényegét: nem a szavak fontosak, azok csak hangok, a lényeges, amit érez ez az ember, figyeljék meg az imádkozót, hogyan mondja, milyen mély áhítatot tükröz az arca, miközben kiejti a szitokszókat, amelyekre mások okították. A tanító azt mondja, ez az együgyű ember az egyik legigazabb istenhívő mindazok közül, akikkel eddig találkozott. A történet világot járt vándormotívum, valamilyen formában megtalálható mind a folklórban, mind a vallásos szövegekben. Magyar népmesei változatában egy írástudatlan pásztoremberről szól, aki szeretne imádkozni, de nem ismer egyetlen imádságot sem. Együgyűségében tréfás kedvű vándordiákokat arra kér, hogy tanítsák meg őt egy imádságra. Azok csúfságból istenkáromló szitkozódásra tanítják. Egy arra járó pap ijedten hallgatja, de látja, hogy az imádkozó ember minden szava ég felé röppenő fehér galambbá válik, és a pap ráébred arra, hogy a pásztor lelke és szándéka tiszta, Isten sem bünteti meg őt, mert belelát a szívébe.

Tartósított bolondság utat keresni a mese és valóság rokoni kapcsolatainak, oda-vissza igazságainak labirintusában, nem is ez a szándékom. Számomra ez a történet több, mint a vallásos áhítat megjelenítése.

Azt is megmutatja, hogy a szavaknak erős szubjektív jelentésük van, ami eltérhet a közmegegyezéstől, vagyis attól a tárgyilagos meghatározástól, amely mindenki számára ugyanazt jelenti. Ám az is igaz, hogy hiába jelenti ugyanazt több szó is, mégsem helyettesíthetők mindig egymással: az „Ajtó, ablak nyitva van, bejöhet akárki” kezdetű gyermekdalocska elég furán hangzana így: Nyílászáró nyitva van, bejöhet akárki… Meg aztán egy bizonyos szó olyan érzelmi, hangulati többletet is kaphat, amely egyéntől egyénig változik. A szó mindemellett szöveg- és helyzetfüggő is. Szeptemberben, októberben például gyakran halljuk, olvassuk és mondjuk magunk is az ősz szavunkat. Ebben semmi különös nincs, hiszen alapjelentése szerint egyik évszakra vonatkozik, így ott van a meteorológiai előrejelzésektől a nap-éj egyenlőségig, óraátállítástól a pityókaszedésig és iskolakezdésig, mezőgazdasági és állattartási munkálatokig stb.

Aztán hirtelen jelentést vált az ősz, amikor a fodrász az ősz hajszálak elfedésére festéket ajánl, vagy a költő az elmúlással azonosítja. A szubjektív nézőpont tehát más-más egyéni élményeket és érzéseket foglal magában. Bár a szubjektivitás lényege az egyéni nézőpont, sokszor a szubjektív és objektív szótartalmak mindenki számára érthetően keverednek egymással. Világirodalmi vándormotívum például az évszakok jelképrendszere, amely teljesen azonos és eltéveszthetetlen a különféle korokban és az egymástól ízlésben, műfajban és stílusban eltérő szerzők műveiben. Az ősz az elmúlás, az öregedés, a tél a halál, a tavasz a fiatalság és az újjászületés, a nyár a termékeny bőség jelképe.

Az elpihenésre, alvásra készülődő őszi táj a mulandóság szomorúságát sugallja. A lélek belső utazásba kezd saját birodalmában. Ősz-versek a magyar irodalomban: Petőfi Sándor Itt van az ősz, itt van újra: „És valóban ősszel a föld/ Csak elalszik, nem hal meg;/ Szeméből is látszik, hogy csak/ Álmos ő, de nem beteg.” Ady Endre Párisban járt az Ősz: „Ballagtam éppen a Szajna felé/ S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:/ Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,/ Arról, hogy meghalok.” József Attila Ősz: „Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,/ de nem hittem, hogy itt van, ily közel,/ hogy szemembe néz s fülembe morog.” Kosztolányi Dezső Októberi táj: „Piros levéltől vérző venyigék./ A sárga csöndbe lázas vallomások./ Szavak. Kiáltó, lángoló igék.”