Újságolvasóként gyakran szembesülhetünk azzal a szenvelgő vallomással (csíksomlyói zarándoklat, Tusványos stb.), hogy anyaországi látogatóink azért is kedvelik a székelyföldi kirándulásokat, mert itt találkoznak az „ízes” székely beszéddel. Érteni vélem, de valahogy mégsem. Bolondság, hogy valamiféle lesajnálást érzékelek benne? Olyasmit, hogy az „aranyos székely atyafiak” lemaradtak a máról. Közben kajánul feltételezem – még nagyobb bolondság –, hogy csak a székely furfang, a vendéglátók furmányos kedvessége hozza elő a halványan még élő emlékezetből a régi tájszavakat, a tájnyelvi kiejtést, hadd csudálja a „küsső fődi”. Ám az is lehet, hogy nem jól tudom. Meg az is, hogy az én itthoni véleményem éppen úgy túlzó és elfogult, mint a vendégeké. Meg az is, hogy én a kötekedő csíki székelyek fajtájához tartozom, aki örvend például egy székely tájnyelvi szótárnak, de szívből utálja, ha azt írják a könyv címében, hogy Székely–magyar szótár. Érti, aki érteni akarja!

Elismerem, hogy a helyi, valamint országok közöttire kiterjesztett, intézményesített nyelv- és hagyományőrző szervezetek „áldozatos” munkája igencsak nehéz azért is, mert egy új nyelvújításnak és a kölcsönszavak uralmának korát éljük. A székelyföldi színészek csakúgy castingolnak, mint más régióbeliek, a forgatókönyveket kiprintelik, mielőtt kiosztják az olvasópróbán, amiről aztán az érintettek saját podcastjukon nyilatkoznak. Mi, nyelvi újításban élők kifigurázzuk a góbékat, amire mi, góbék szintúgy csúfondáros kommentben válaszolgatunk. A tájszavak például vicces félreértésekre adnak alkalmat. Vándor székely mielőtt hazatalál, vándor legendát népszerűsít: otthonjában valaki belehalt a dugásba, azaz a patakba fulladt a töltésnél. Na és ha székelyül azt mondjuk hegyre fel, erdei séta közben a pesti vendégnek, hogy vigyázz, duvad, akkor nem dúvad közeledik, hanem egy kisebb földomlás. A humor forrása maga az igazság, ezért lehet önfeledten nevetni rajta.

Sértené az írói egómat, ha minderről nem jutna eszembe az a régi magyar nyelvújítás, amely a 18. század végén kezdődött, és évtizedekig tartott. Szereplőit az a nemes cél vezérelte, hogy a magyar nyelv megfeleljen az akkori világ minden ága-bogának kifejezésére. Hamar tudatos mozgalommá vált, írástudók tucatjai vettek részt benne, új szavakat alkottak, latin, német, francia kölcsönszavakat magyarosítottak, ellenfeleik pedig lázadoztak az ősi magyar nyelv megcsúfolása ellen, közben olyan szavak születtek, amikhez rögtön szótárakat, megfejtéseket kellett mellékelni, hogy érteni lehessen. Az újítók és maradiak versenye nem volt könnyű, hiszen hetekbe-hónapokba telt, amíg a véleménycsere megvalósult, a levél célba ért, az irodalmi alkotás olvasókhoz jutott és Kazinczy Ferenc író, költő, a nyelvújítási mozgalom vezéralakja igenlően rábólintott. Olykor az ő véleménye ellenére a közakarat tetszésnyilvánítása is hitelesíthette az új szó használatát. Szili Kálmán A magyar nyelvújítás szótára (Budapest, 1902, 1908) című hatalmas munkájában minden egyes szónál megjelöli a forrást, kinek a nevéhez fűződik. A nyelvújítás eredményeként több mint tízezer ma is használatos szó született. Aggály, bohózat, borász, csillagász (égvizsgáló helyett), csontváz (csontépület, csontállvány helyett), ellenszenv, emberiség (Verseghy szerint ez szószörny, mint a feneiség, papiság), étvágy, fodrász, kegyelemdöfés (irgalomdöfés helyett), lángész, látlelet, mérleg, műterem, pincér, regény, rokonszenv, sebész, szálloda, ünnepély.

A nyelvújítást ellenző gúnyirat, a Mondolat 1813-ban jelent meg Somogyi Gedeon szerkesztésében. A címlap karikatúrája mindent elmond a kiadvány céljáról: a rajz szerint a koszorús lantos költő, Kazinczy mendegél szamárháton a Parnasszus felé. Csúfondáros, ma csak vicces szóalkotások: gondnyom = a Gondviselés útja; gyökérhiszem = princípium; gyúrni az isteneknek zsámolyát = esedezni Istennek; hangbetüzet = kotta; képzelmész = poéta.

Mindemellett tartósított bolondság, nyelvi tévhit marad, hogy a gőzpöfögészeti tovalöködönc = gőzmozdony; nyaktekerészeti mellfekvenc = nyakkendő; egyenbillengészeti körduplány = kerékpár; orrfuvolászati négyzetrongy = zsebkendő a nyelvújításhoz tartoznának. És nem is Karinthy Frigyes stílusparódiái, amint nemegyszer hivatkoznak rá. A nyelvtörténészek szerint névtelen szerzők találmánya, 20. századi városi folklór – memóriapróbáló összetételük és szellemességük miatt rögződtek a köztudatban.