„Az illem nem dogma, hanem az észszerűséget követő, az emberi kapcsolatokból kikövetkeztethető hasznos szabályok sokasága” ‒ írja Tar Károly Illemszótár című könyvében (Kolozsvár, 1997). Igaz, nem vakhit, de mind a merev szabálykövetés, mind annak elutasítása lehet bolondság egyszerre és haszontalanná is válnak, amikor találkoznak egymással és ugyanakkor a valósággal. Egy vendéglői ruhatár előtt az illemtudó férfiú éppen társnőjére akarja felsegíteni a kabátot, mire az idegesen elhárítja: „‒ Hagyjál már! Nem vagyok fogyatékos.” A könyv szerint: „Lovagias szolgálat. A fiatalember állandóan ott forgolódik kedvese körül. Feladja kabátját, viszi csomagjait... Az igazi úriember mindig kinyitja az ajtót a nők előtt, lesegíti és felsegíti a nők kabátját… Az igazi úrihölgy kedves, megköszöni az úriember minden segítségét, nem leckéztet meg senkit, aki vét az illemszabályok ellen. Az úrinő tiszta, rendes és mosolyával sem fukarkodik.” Én sem fukarkodom a mosollyal, mert a megfogalmazás máris idejét múlta. Lovagias szolgálat ‒ mi fán terem? Egyáltalán kik a lovagok? Akik lovagolnak?

Az említett könyvben Szőcs István író, művelődéstörténész Utószó az illendőséghez című kisesszéjében így fogalmaz: „A középkorban ez bizony nem így volt, de még a reneszánsz vagy a barokk korszakban sem. Talán azoknak az időknek nem voltak szigorú fogalmai az illendőségről? Dehogynem, sőt kétszerte vagy hétszerte szigorúbbak voltak, kegyelmet nem ismerők, irgalmatlanok. Például nem sokat törődtek az étkezés módjával, azon kívül, hogy az egyház a falánkságot a főbűnök közé sorolta. Annál fontosabbak voltak a megjelenésre, a testtartásra vonatkozó szabályok. A középkorban például nem azért gyártottak kényelmetlen ülőalkalmatosságokat, mert nem tudtak volna kényelmesebbeket csinálni, hanem mert az ő szemükben a henye elnyúlás, a kötetlen, laza mozdulat illetlenségnek, sőt, szemérmetlenségnek számított.” Sok szabályból tehát egy lélegzetvétel alatt tartósított bolondság lesz, mihelyt találkozik a valósággal: másik évszázad, más földrajzi hely, más hagyomány, új viselkedési módi stb.

Összehasonlítás gyanánt olvassunk bele az 1855-ben megjelent Finom társalgó című illemszabály-gyűjteménybe. A mű az 1850-es évek polgári illemszabályait, viselkedéskultúráját mutatta be. Megtudhatjuk, milyen ‒ első olvasásra megjegyezhetetlen ‒ szóficamokat kellett mondania egy szerelmes ifjúembernek, hogy érzelmeiről tanúságot tegyen. Ez csak szamárvezető, de akkor is! Néhány kiragadott mondat a hosszú monológból: „Oh, mily rég és epedve vágytam e pillanat után, melyben tanúk nélkül szólhatok Önnel, drága kisasszony. Keblem dagad, szívem hangosan dobog, érzem, hogy e pillanat határoz jövőm felett, és nem minden félelem nélkül nyitom ajkaimat kérésre, melynek megadásától feltételeztetik éltem boldogsága… Nem tartóztathatom magamat tovább, hogy szívem tiszta hódolatát lelkem gyöngédségét, egész jelen és jövőmet Önnek lábaihoz lerakjam, esedezvén, boldogítson bájos kezével, legyen osztályosa, ékesítője éltemnek… mely Ön nélkül előttem kopár, kietlen és puszta leend…”

Sajnos az elutasításra nincs útmutató szöveg. A lány igenlő válasza, mármint a szamárvezető, ehhez hasonló hervatag szóvirágcsokor. A névtelen szerző utólagos beleegyezését kérve, az eredeti szavakat néhol áthúztam és helyettük beszúrtam a tagadást, hogy a magam módján felhasználjam mindkét irányba a már bokrétába kötött szócikornyákat. „Nem tagadom én sem, hogy tisztelt uraságod társalgása nekem mindig igen sok semmi élvezetet nem nyújtott, és Ön iránt megismerésem óta a legnagyobb semmilyen tiszteletet és rokonszenvet nem érzék, sokkal fontosabb azonban a kérdés, melyre Ön felhív, mintsem arra azonnal felelhetnék és szülőim iránti határtalan bizalmam is arra int, hogy mielőtt elhatározó válaszomat nyilvánítanám, azoknak tanácsát és megegyezését kérjem ki. Legyen szíves tehát egyelőre megelégedni azon őszinte vallomásommal, hogy szívem az Ön előnyei és érdemei iránt nem közönyös.” Hogy a tisztelt uraság és a drága kisasszony ezek után egybekeltek-e vagy sem, azt csak az ásó, kapa s nagyharang tudja.

A mindenkori helyzetekhez illő illemszabályok divatja múlékony módi. Időálló az érzelmek igaza. Mert a valóságban ritka (utánzom a régi korok hangulatát:) a cikornya és bozóttá burjánzó szóvirág, amikor a lényeg és a szépség az őszinteségben és annak elfogadásában rejlik.