Nagy Kürosz síremléke és a sziklafalba vájt híres sírok után Perszepolisz látványa tetézte az élményt. Ez a sziklafal tövében elhelyezkedő, máig vitatott rendeltetésű két és fél ezer éves csodálatos város szerepelt a vágyott látnivalóim mára szinte teljesen kiürült listáján. A híres Dárius király (i. e. 549 – i. e. 486) kezdte el építeni i. e. 515-ben, de még az utódai sem tudták befejezni, mikor i. e. 330-ban Nagy Sándor meghódította és a tűz martalékává tette. Sajnos épületeinek szépen faragott oszlopai és a tetők fából készültek, így végleg megsemmisültek. Ha hitelesek a korabeli híradások alapján készült rekonstrukciók, mesésen szép, gazdagon faragott és színezett csodával lettünk kevesebbek. Megvalósult az alapító azon szándéka, hogy a nevét megörökítse az építkezéssel, ezt igazolja a romokban heverő, csak apró részeiben újjáépített város látványa. Szakrális, de akár gazdasági-közigazgatási főváros, vagy a tavaszi nap-éj egyenlőség, a perzsa újév ünnepségeinek székhelye volt, ahová a birodalom minden pontjáról érkeztek az alattvalók ajándékaikkal, hogy hódoljanak a királynak. 

Óperzsa neve Párszá volt. A görögök adták a Perszepolisz nevet, jelentése: perzsák városa. Nem rabszolgák, hanem munkások építették, ismeretlen mester tervrajza alapján, és nincs egységes, jellemzően perzsa stílusa, hanem minden nagy múltú kultúra és civilizáció – babiloni, asszír, egyiptomi, hettita, ión – jegyeit viseli.

Az építkezés első fázisa a vízellátás biztosítása volt. A hegyekből csatornákon vezették le a vizet a tározókba, ahonnan a szükségnek megfelelően osztották és használták, a szennyvizet pedig kivezették, a Perszepolisz alatt meghúzódó lakosság öntözésre használta.

A terület egészét kőből emelt fal vette körül, ennek ma csak az alsó része látható, az épületeket téglából húzták föl.
A bejárat a Xerxész vagy Népek kapuja – melyen a kapuőr a lamasszu, a bikaember – asszír örökség. A falán látszik gróf Széchenyi Andor (1865–1907) magyar világutazónak, Széchenyi István unokájának 1892–93-as keleti útja során bevésett aláírása.

Az épületek egy magaslaton állnak, alapja, a feljáratok gyönyörű domborművekkel ékesek. Ezek a perzsa harcos figurák, főurak, uralkodók, az állatos és harcos jelenetek meg a növényi motívumok az én időmben a tankönyvek legszebb illusztrációi voltak: ezért is vágytam látni őket élőben.

A platón messziről látszanak a palota – tacsára – és az apadána, azaz oszlopos díszterem megmaradt oszlopai. A sziklában két sír is található, a Nasq’e Rostamban lévőkhöz hasonlók.

Perszepolisz ebben az állapotában is szép, hatásos, legalábbis számomra, bár sokkal nagyobbnak képzeltem. Azt hiszem, csodálatos lehet éjjel kivilágítva. Így látnom nem adatott meg, mert nem voltam olyan szerencsés, mint azok, akik részt vettek a híres-hírhedt perszepoliszi partin. Ez egy Irán utolsó uralkodója, Mohammad Reza Pahlavi sah által 1971. október 12–16. között, az ország 2500 éves fennállásának tiszteletére szervezett hatalmas mulatság volt, a romváros lábánál, ahol sátorvárost húztak fel a vendégek számára. Az ünnepség pompája az állam és uralkodója nagyságát volt hivatott jelezni a számos megjelent külföldi monarcha, illetve állam- és kormányfő előtt. Az ünnepély költségeit csak saccolni lehet, mert az emlegetett százmillió dollár az egész országban tartott megemlékezésekre vonatkozik. A rendkívül költséges ceremónia erős nemtetszést váltott ki az akkor (is) igen rossz körülmények között élő nép körében.

Számomra nagy öröm volt látni ezt a romjaiban is sugárzó szépséget.