– Úgy tudni, a népzene szeretetét Csíkrákosról, a szülői házból hozta, de végül a brassói műszaki főiskola után, a csíkszeredai Faipari Líceum oktatómestereként vált a tánc az életformájává. Hogyan indult a pályája?

– Nehéz kérdés ez, mert több ága-boga van a dolognak. Középiskolás koromban már szerepeltem néptánccsoportban, akkor az idősebb Kosz Szilveszter volt a táncmesterünk, aki a marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttestől jött el Csíkszeredába oktatni. Indított egy csoportot a mai Márton Áron Gimnáziumban is, és én ott táncoltam 1958 és 1960 között. Valahogy a néptánc mindig utat tört magának az életemben. Otthon, Csíkrákoson, délutánonként még mentek a táncok a kultúrházban, volt, hogy cigányzenészek muzsikáltak, vagy épp fúvósok fújták, mi, gyermekek pedig bementünk és lestük őket, s ha úgy volt, fel is álltunk táncolni. Innen indult az egész. Később, amikor Brassóban tanultam, a technikum alatt be akartam állni egy román tánccsoportba is, mert a legényeseket nagyon élveztem az előadásokon, de az végül nem jött össze. Katonaság után, 1964-ben újra találkoztam Szilveszterrel, és beálltam az „Olt” Kisipari Szövetkezet és a kultúrház összevont csoportjába. Szép, színvonalas előadásaink voltak, messzi tájakra is jártunk kiszállásokra.

– Később a Faipariban heti négy alkalommal, anyagi juttatás nélkül tanította a diákokat. Mi hajtotta Önt abban a rendszerváltás előtti időszakban, hogy ingyen, puszta tenni akarásból vezessen hetven-nyolcvan fős csoportokat?

– Az első csapatom annyira lelkes volt, hogy a siker engem is feltüzelt. Szép kiszállásaink voltak, sok találkozóra jártunk Erdély-szerte és azon túl is. Összebarátkoztam a gyermekekkel, sosem tartottam a merev tanár-diák távolságot, tiszta baráti, családi érzéssel voltam irántuk. Sajnáltam volna abbahagyni, így mikor láttam, hogy a nagyok kifutnak, mindig indítottam egy kezdő csoportot, hogy kineveljem az utánpótlást, így folyamatosan két csoportom volt. Nem akarok dicsekedni, de a hazafias érzés mélyen bennem volt. Akkoriban erről nem „papoltunk”, nem beszéltünk, de éreztem, hogy a néptánc hasznos dolog, amivel át lehet adni az identitást a fiatalabb generációknak. Ez hatalmas megtartó hálózat volt.

– Az egykori amatőr Hargita együttesben több darab koreográfiája kötődik a nevéhez. Hogyan lehetett a szocializmus évei alatt ilyen magas szakmai színvonalat és tiszta folklórt képviselni?

– A hetvenes években beindult az amatőr, szakszervezeti Hargita együttes, amely egyfajta félprofi formációként működött: először egy, majd heti két napra vettek ki minket a termelésből a próbák miatt, és ez egész napos elfoglaltságot jelentett. Ez a csoport nagyon kötődött hozzám, mert az utánpótlást a saját, faiparis diákjaimból én adtam a Hargitába. Toró Emil volt a művészeti vezető és koreográfus, ő sokat segített nekem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot – bár ő azóta már a Balaton mellett él. Akkoriban indult el a Megéneklünk, Románia kulturális és tömegművelődési fesztivál is, ami újabb mozgatórugót jelentett. Bedő Zoltán, a Faipari Líceum akkori igazgatója rendkívül szerette ezt a tevékenységet, elkísért minket Kolozsvárra, Szebenbe, Bukarestbe is, és több helyről első díjakat, elismeréseket hoztunk haza. Az első hivatalos fellépésünk 1973-ban volt Csíkszeredában, amiről cikk is megjelent a lapokban.

– A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes huszadik évfordulóján megjelent Hivatás című emlékkönyvben úgy fogalmaz, hogy 1990 tavaszán „felragyogott egy csíkszeredai hivatásos néptáncegyüttes megalapításának lehetősége”. Hogyan zajlott ez a folyamat a színfalak mögött, és kikkel kellett összefogni az induláshoz?

– 1990-ben átjöttem a szakszervezeti kultúrházhoz, és mivel Emil elment, én vettem át az együttes vezetését. Sepsiszentgyörgyön ekkor már megalakult a hivatásos együttes, és nálunk is röpült a szó, hogy a régi félprofi formációt profiszintre kellene emelni, mert a rendszerváltással a gyárak már nem engedték el a táncosokat a termelésből. Lépni kellett. Összefogtunk Vass Zoltánnal és Gergely Andrással, és elutaztunk Bukarestbe a minisztériumba engedélyért. Szerencsénk volt, aláírták, lepecsételték, és itthon a helyi vezetők is jóváhagyták a negyvenszemélyes keretet meg a megyei finanszírozást. Mivel nekem nem volt meg a megfelelő végzettségem az intézményvezetéshez, Szalay Zoltánt kértük fel igazgatónak, aki zenész- és táncosmúltja révén ismert volt, én pedig megkaptam a koreográfusi és oktatói posztot. Végül az együttestől mentem nyugdíjba 2000-ben.

– Az együttes alapítása után később átmenetileg vezetőként is dolgozott, majd átadta az intézményt az azt ma is vezető András Mihálynak és Füleki Zoltánnak. Milyen felelősséget jelentett ez a munka?

– A rendszerváltás bizonytalanságában működtetni a Hargitát nagy kihívás volt. A szállítás örökös probléma maradt, sokszor régi, gyenge buszaink voltak, később a zenekarral adódtak anyagi és egyeztetési viták, szóval voltak feszültségek, de a lényeg az, hogy az együttes a turnék által országosan és nemzetközileg is elismert lett, a falvakat bejárva mindenki megismerte a Hargita nevet.

– Gyermekek ezreinek adta át a hagyományt Erdély-szerte. Mi a titka annak, hogy a legkisebbekkel is megszerettesse a népzenét egy olyan világban, ahol a képernyők már fokozatosan elvonják a figyelmet?

– A legkisebbekhez a szülőkön keresztül vezet az út: ha a szülő elküldi, a gyermek a jó oktató mellett rövid idő alatt belenő és megszereti, mert a zenének és táncnak hihetetlen vonzása van. Ez a miénk, mindenkiben benne van genetikailag, csak fel kell ébreszteni. Koreográfusként nekem sosem a külső csillogás volt a lényeg, hanem az oktatás és a közösségteremtés. Az volt a legnagyobb elégtétel, amikor láttam a gyermekeket összebarátkozni, vagy amikor évekkel, évtizedekkel később egy lakodalomban vagy más eseményen viszontláttam, milyen szépen ropják, sőt, sokan maguk is oktatók lettek. 1970-től egészen a koronavírus kitöréséig, 2020-ig, kerek ötven éven át tanítottam táncot Csíkrákoson, Csíkmadarason, Csíkszeredában és más helységekben is, így a mai generációkat is jól ismerem.

– Amikor csaknem harminc évvel ezelőtt, 1999-ben átvette az EMKE Kacsó Sándor-díját, a laudációban úgy fogalmaztak: a kommunizmus alatt is igaz magyar embernek nevelte a diákjait. Ma, visszatekintve az elmúlt évtizedek munkájára, sikerült megvalósítaniuk az 1990-es álmokat?

– Azt érzem, hogy aránylag sikerült. Az ember mindig többet szeretne, de ha visszatekintek, látom azt a hatalmas mennyiségű munkát, ami beérett. Székely, magyar emberek maradtak. De érdekesség, hogy voltak román nemzetiségű diákjaim és énekeseim is, akik imádtak velünk járni, a zene és a tánc szeretete mindig felülírta a nemzetiséget és a politikát. Az érzelmi kapocs a lényeg. A mai napig a gyermekeimnek érzem az egykori tanítványaimat.

– Július 25-én rendkívüli találkozóra készülnek Csík­bor­zso­vában, ahol összegyűlnek a legendás „faiparis” generáció tagjai egy nagyszabású nosztalgiatalálkozóra. Mi hívta életre ezt az eseményt?

– Legutóbb 1983-ban, a csoport tizedik évfordulóján szerveztünk hasonlót, most a fiatalok vették kézbe az irányítást. A régi tanítványokból – főleg a lányokból – jött elő az igény, hogy össze kellene gyűlnünk. Ez nem kerek évforduló, hanem a tiszta szeretet és a barátság találkozója. Szombaton Csíkborzsovában találkozunk, szentmisével kezdünk, majd népviseletbe felöltözve vonulunk át a kultúrházba, az úton régi zenészeink fognak muzsikálni, de a banketten ők is vendégek lesznek. Biztos vagyok benne, hogy több mint százan leszünk.

– Ismeri a mai generációkat is. Ha ma találkozik egy fiatallal, aki most kezd el ismerkedni a néptánccal, mit tanácsolna neki, miért éri meg ma is „ropni”?

– A legfontosabb, hogy a gyermek kapjon egy belső indíttatást, egy vágyat, amit a szívén keresztül lehet elérni. Erőltetni nem lehet semmit. Ha látjuk benne a szikrát, biztatni kell. Én ma is eljárok az együttes előadásaira, és a legszebb pillanatok azok, amikor a régi csapattagokkal találkozom. A néptánc egy olyan életre szóló baráti és érzelmi hálót ad, ami az embert egy egész életen át megtartja.