Töprengek azon, hogy a mindenkori könyvkiadók vajon a könyveket szabják az olvasóhoz, vagy az olvasót a könyvekhez és az író személyéhez. Bolondság! Mindkettő igaz lehet, és nem is zárják ki egymást. Na de hol maradnak az egyébként írni-olvasni tudó Nem-Olvasók? Róluk ki beszél? Kép a múltamból: az 1970–1980-as időszak közkönyvtári éves, ötéves munkatervének rubrikája „a felnőttek olvasóvá nevelése”.

Ezt mindig valamilyen homályos délibábnak azonosítottam, hiszen végrehajtásának módja jóformán egyetlen utat jelölt ki: könyvbemutató író-olvasó találkozóval. Tapasztalatom szerint viszont ezekre a már régóta Olvasó Felnőttek jöttek el szabad akaratukból, kivéve azokat az alkalmakat, amikor a szervezők kötelező részvételre betereltek kellő számú középiskolás diákot vagy más, éppen kéznél lévő csoportokat. Fogalmam sincs, hogy az utóbbiak, vagyis az olvasóvá nevelésre kijelöltek közül hányan lettek nekünk köszönhetően eminens tanulók e „tantárgyban”. A kisgyerekek más kategória, ha nem is mindenkire, de közülük sokakra biztosan hatással volt például egy-egy találkozás Kányádi Sándorral és a közös versmondás vele.

Tavaly bizonyos kényszerítő körülmények miatt két napig szobatársam volt egy számomra idegen, velem egyidősforma nő, amikor megérkezett, én éppen olvastam L. S. Christensen A féltestvér című nagyszerű regényét. Ő befejezte a csomagjai rendezését, és így szólt: „Mondanék valamit.” „Tessék” – udvariaskodtam, és ő mondta: „Már meg ne haragudjék, de én utálom a könyveket.”
Számomra ez nem volt olyan meghökkentő, mint amilyennek esetleg ő gondolta, nem először szembesültem hasonlóval. Volt olyan ismerősöm is, aki előre elhatározott sértésnek szánta – az okokat most nem részletezem –, amikor értésemre adta, hogy írhatok bármit, ő nem fogja elolvasni. Erre a változatra már begyakorolt válaszom van: „Megértem. Nem is neked írok.”

Most valaki, csak úgy a semmiből, a könyveket utálja, ezeket a kinézésre igazán ártalmatlan tárgyakat. Egészen más volna, ha egy vadászpuskára mondaná, azt magyarázni sem kell. Hirtelen felvillant képzeletemben a régi rubrika, a felnőttek olvasóvá nevelése. Na, itt az alkalom, poénkodtam magamban, bátorság! „A könyveket vagy az olvasást utálja?” – kérdeztem. „Mind a kettőt” – legyintett, elővett egy jókora nejlonzacskót, ami dugig volt színes fonalgombolyagokkal, és kihalászott egy kis elkezdett horgolást. „Mi készül ebből?” – érdeklődtem. „Az unokám óvónő a faluban, a kisebb-nagyobb játék babáknak készítünk ruhákat, a kicsik szeretik öltöztetni őket, fejlődik a kézügyességük és közben tanulják a színeket is, ezt mondta az unokám.” „Szívesen segítenék – határoztam el hirtelen –, persze ha lenne még egy horgolótű.” „Van” – készségeskedett, és már adta is a kezembe. Én kiválasztottam egy homokszínű fonalat. Nem sok időbe telt – pár láncszem, egyráhajtásos pálca, három összehúzva, s itt a virágszirom – horgoltam egy nyolc-tíz centi hosszú csipkeszoknyát. Ő közben mesélt az unokájáról, aki sokat olvas, túl sokat is, megárt a szemének… főzni nem szeret… Közben jöttek mások is, csodálkoztak a szorgalmas kórtermi kalákán, aztán én átadtam a kész szoknyácskát, ő igazi minőségi ellenőrként megvizsgálta, s azt mondta: „Megfelel” – mi tagadás, a dicséret jólesett.

Sajnos, az inkognitóm röviddel ezután lelepleződött: látogatóm érkezett, aki „írónőnek” szólított. „Írónő? – a kalákatársam éppen egy sokszínű minikalapot fejezett be, hangjában csodálkozással vegyes megbotránkozás érződött –, de hát tud horgolni!„ Mire a látogatóm: „Ne búsuljon! Én se könyvet írni, se horgolni nem tudok, de attól még, ugye, lehetek rendes ember.”

Amikor újra ketten maradtunk a szobatársammal, ő így szólt: „Ne haragudjék, hogy utálom a könyveket. Ne vegye magára!” „Nem veszem magamra, hiszen én nem vagyok könyv – magyarázatként még hozzáfűztem: – Nem engem utál, hanem a könyveket. Ha elkezdtem volna győzködni magát, hogy szegény könyvek nem érdemlik az utálatot, és miért nem, talán csak vitatkoznánk anélkül, hogy megváltoztatnánk egymás véleményét. És nem is haragszom, inkább örvendek annak, hogy találtunk valamit, amiben egyetértünk.” „Igaz! Jobb horgolni, mint hergelni” – nevetett.

Ha visszagondolok arra a napra, kicsit elszomorodom: vajon hány olyan alkalmat szalasztottam el, amikor megpróbálhattam volna akár foglalkozásköri feladatból, akár önként vállalt szolgálatból Nem-Olvasó felnőtteket Olvasóvá nevelni.

Kedves Olvasóm! Nagy bolondság, finomabban fogalmazva költői kérdés: te mikor, hogyan, miért lettél „Olvasó”?