Umberto Eco Kézikönyvek és olvasnivalók című tárcájában (Gyufalevelek. Bp., 2001) a címben jelölt két műfajt nevezi meg a legfontosabbaknak az olvasási szokásaink magyarázatában. „Kétféle könyv van: kézikönyv és olvasnivaló. Az előbbi (melynek alapesete a telefonkönyv, de eljuthatunk a szótárakig és az enciklopédiákig) sok helyet foglal el a lakásban, nehéz kezelni és drága. Az ilyen könyv nagyon is helyettesíthető a multimediális lemezekkel, legalább több hely marad otthon és a közkönyvtárakban az olvasnivalók számára az Isteni színjátéktól a legfrissebb krimiig. Az olvasni való könyv soha semmiféle elektronikus ketyerével nem helyettesíthető. Arra van, hogy kézbe vehessük ágyban, csónakban, ott is, ahol nincs konnektor, ahol és amikor minden elem kimerült; kibírja az aláhúzkodást, a szamárfüleket és a könyvjelzőket, nem árt neki, ha leesik a földre, ha kinyitva a hasunkon vagy az ölünkben felejtjük, mikor elbóbiskolunk, strapabíró, tűri, hogy olvasási szokásainktól függő, egyéni nyomot hagyjunk rajta, figyelmeztet (ha túlontúl frissnek és érintetlennek látszik), hogy még nem olvastuk, az olvasásakor úgy billentjük a fejünket, ahogy akarjuk, nem kényszerülünk nyársat nyelt képernyőbámulásra, ami amúgy nagyon jó, épp csak a nyakszirtünket teszi tönkre… Az olvasni való könyv a mindenkori technika olyan csodái közé tartozik, amilyen a kerék, a kés, a kanál, a kalapács, a fazék, a kerékpár… Bárhogy ügyeskedjenek, módosítgassanak itt-ott egy-egy részletet a formatervezők, azért a kés csak kés marad… Igaz, hogy a technika azzal kecsegtet, hogy komputeres segítséggel felderíthetjük a világ összes könyvtárát, kiválaszthatjuk a bennünket érdeklő szövegeket… saját otthonunkban néhány másodperc alatt kinyomtathatjuk őket… Na és? Ha nyomuk vész is a hagyományos szedőknek, nyomdáknak, könyvkötészeteknek, azért még mindig és továbbra is csak könyv lesz az ott a kezünkben.”

A mindössze háromoldalas írást, amiből idéztem, ma a tárca irodalmi műfajába sorolják. Saját tartósított bolondságom szerint a könyvhimnuszok sorát is gazdagítja. Netalántán az utolsók közötti, hiszen egyre többen vannak olyan okosok/okoskodók, akik a könyvről úgy beszélnek, mint valami gyorsuló ütemben muzeálissá váló tárgyról. Ez esetben a „könyvhimnusz” sem számít haladónak, inkább a maradiságot erősíti.
Könyvtörténészek szerint a világirodalom és minden idők legszebb könyvhimnuszát Lucien Anatole Prevost-Paradol (1829–1870) francia újságíró és esszéista írta: „Üdvözlégy, Könyv, édes és hatalmas vigasztaló! Mióta az emberi nem hozzáfogott, hogy eldadogja, amit érez s amit gondol, Te voltál az, aki a világot elhalmoztad jótéteményeiddel. Közöttük legnagyobb a béke, amelyet képes vagy lelkünkre árasztani. Olyan vagy, mint a kristálytiszta forrás, hűs árnyékban, pár lépésnyire a járt úttól: a nemtörődöm utas fáradtan vándorol tovább, s tán összerogy a kimerültségtől, de aki ismer téged, az hozzád siet, felüdíti égő homlokát és szíve ifjúságra frissül. Örökké szép vagy, örökké tiszta, hűséges a szeretőhöz, kegyes a visszatérőhöz.”
A stílus- és fogalmazásbeli különbségek eléggé nyilvánvalóak: mai olvasatban egyik tényábrázoló, másik pátoszos és érzelmes. Ettől még mindkettő igaz. Az ilyesmiket olvasó ember könnyen eltévedhet, ha esetleg azon gondolkodna, ő hol van a könyvről szóló igazságok rengetegében. Önvigasztaló magyarázatnak jut eszembe egy lehetséges GPS, de ez nem a globális műholdas helymeghatározó rendszer, csak az olvasmányaimból itt ragadt bolondság, most vicces segítség, Arthur Bloch Murphy törvénykönyve, avagy miért romlik el minden? című művének (Bp., 1985) egyik komolytalan passzusa: „Ha nem érdekel, hol vagy, nem tévedhetsz el.”