Az emberek ősidők óta próbálják megfejteni az álmaikat, olyannyira tarkán sok magyarázat született, amennyire tarka az élet és amennyi­re sokszínű az adott valóságon kívüli, de vele mindig összefüggő termé­szet­fölötti világba vetett hit. A mindenkori tudományos magya­rázatok igyekeztek utolérni vagy meghaladni ezeket, több-kevesebb sikerrel újabb és még újabb lehetőségeket kínálnak, de valljuk be, az álomfejtés szinte annyira titokzatos, mint amilyen sejtelmesek maradnak maguk az álmok. Mókás balgaság, hogy valamilyen szinten mindenki ért hozzá, és ha kell, véleménye is van róla. Ha tartósított bolondságokat keresünk ebben a témában, bőven találunk is, és kevés szórakoztatóbb olvasmány létezik, mint a mindenkori álomfejtő könyvek. Egy 1833-ban megjelent magyar Álmoskönyv élén egy versike áll, talán népi bölcsesség, talán a névtelen szerző huncut kacsintása a hitetlenek felé, nem tudhatom, de kedvelem, sőt minden álomfejtő könyv közös mottójává emelném a lazaságra intő jó tanácsot: „Álom s esős idő magokban elmúlnak… hogy olykor betelik néhány látott álom, / Barátom, ámbár mely oldalról vizsgálom, / Csak olyan, mint mikor patkót talál a vak… ne aludjál s nem álmodsz.” További igazgyöngyök: ha álmodban egy fa tetején ülsz és kukorékolsz, éhséget jelez; viszont vadászt látni álmodban, az semmire sem jó. Igaz, ami igaz: ez utóbbi az esetek többségében más álomképekre is vonatkozik.
A kedvenceim között is vitathatatlanul első helyen áll egy 1885-ös álmoskönyvben lelt álomfejtő magyarázat: „Ha az embert álmában az ábécé betűi üldözik, és ezek mindenféle szörnyalakot öltenek, munkásembernek jó, hivatalnoknak gonosz álom.” Hogy miért lenne ez jó a munkásembernek, azt fel nem foghatom, viszont azzal, hogy ez a hivatalnoknak gonosz álom, legnagyobb mértékben egyetértek, sőt áhítattal hozzáteszem: legyen is így. Veszem azt a bátorságot magamnak, hogy kicsit módosítsak az eredeti álomfejtésen, azaz modernizáljam a „célszemélyek” sorát: legyen ez gonosz álom az üres szónoklatokban tobzódó politikusoknak, a közösségi oldalakat egyéni bosszúhadjáratokra használó szócséplőknek, másokon gúnyolódó pökhendi nagyszájúaknak, önző manipulátoroknak... Ébren és higgadtan megfontolva tehát, de némi kajánsággal eltelve, nagyon sok embernek szívből kívánom ezt a rémálmot. Üldözze tehát az ábécé-szörnyalak azt, akinek az ábécé betűi nem a barátai, hanem csak eszközök, amelyekkel elferdíti, kiforgatja, a saját szája íze szerint alakítja a szavakat. Akire nappal sincs hatással a tisztesség, becsület, jóakarat, megértés és hasonló emberi jó dolgok ábécéje, s az ebből alakuló szavak, ha egyáltalán ismeri azokat, unalmasak a számára, de másokat manipulál a segítségükkel, hát akkor legalább álmaiban hadd üldözzék őt az ábécéborzalmak. Mondanám, hogy kár a szót – szépséges szavainkat – rájuk vesztegetni, de inkább abban hiszek, hogy nem árt a segítség, nem nekik, ők ilyesmit nem olvasnak, s ha mégis, csak kinevetik a szavaimat, hanem azoknak, akik azt szeretnék, hogy a szavak ne az ellenségeik, hanem a barátaik legyenek.
„Á, bé, cé, dé, / Rajtam kezdé, / A nagy bölcsességet, / A nagy eszességet, / Á, bé, cé, dé, / Rajtam kezdé. // En, ó, pé, kú, / Nagy torkú. / Mind megissza a bort, / Vígan rúgja a port. / En, ó, pé, kú, / A nagy torkú. // Iksz, ipszilon, / Most ne sírjon! / Sőt, inkább vigadjon, / Búnak utat adjon! / Iksz, ipszilon, / Most ne sírjon!” A fenti ábécé-vers egy különleges magyar népdal szövege. Kodály Zoltán gyűjtötte 1912-ben egy Mohi nevű kisközségben, a hasonló dallamot 1916-ban Nagyszalontán is föllelte, a kettőt a Háry János című daljátékában illesztette össze. Ez a változat terjedt el. Háry János az obsitos, azaz kivénhedt katona nagyotmondó hazudozó, olyanokat mesél, hogy katona korában elfogta Napóleont, és az osztrák császári család tagjai atyafiságos barátai, de ezzel együtt mesemondó kedvével, ravaszságával és igazságérzetével rokonszenves figura, a nép fia, akinek á, bé, cé, dé… mind-mind a barátja. Alakját Garay János alkotta meg Az obsitos című költeményében. Garay ikonikus alkotása a Petőfi Sándor emlékkönyvébe című vers, mondhatnánk, profetikus igévé vált ábécé, amit Pesten, 1848. március 15-én írt: „S szent, e nagy napon, melyen végtére / Megtestesült a kimondott ige: / S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság / Magyar hazánkban többé nem rege; / Melyen, kezében széttépett bilinccsel, / Győzelmi zászlóval másik kezén, / Áll köztünk a kivítt sajtószabadság; / Melyen egy jobblét dicső reggelén / A leigázott óriás, a nép, / Üdv néki! a kígyó fejére lép – / Dobogjon össze szívem hő szíveddel, / Mint egybeolvad lantom énekeddel.”
Ábécéről beszélve, kinek ne jutna eszébe Móra Ferenc Zengő abc-je! „Aranyalma ághegyen, / Bari bég a zöld gyepen / Cirmos cica egerész. / Csengős csikó heverész.… Lyukas fazék fekete. /Mese, mese, meskete...”