Nagyhét. Nagycsütörtök. Eszembe jut Juhász Ferenc mélyreható poémája: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb. Első ránézésre vagy felületes olvasásra titokzatos városi pillanatkép egy esős éjszakáról és a magányos költő barangolásáról a sokszínű fényeket ontó utcákon, ám ez a séta sorról sorra a világmindenségbe tágul, személyes sors és egy nemzet végzete kapcsolódik össze benne, és „a harmadik nap, amikor a legnehezebb” rendeltetésszerű emlékezete. A harmadik nap önmagában is misztikus, de a hatvanas években még élénken élt a magyarok tudatában 1956. október 25., ami a történelemben „véres csütörtök” néven maradt fenn, amikor Budapesten a Himnuszt éneklő, fegyvertelen tömegre sortűz zúdult. A költő évekig nem közölhetett, mert részt vett a forradalom előkészítésében. A vers 1962-ben született, rá egy évre megjelent folyóiratban, majd 1965-ben Harc a fehér báránnyal című kötetben. A korba és értelemszerűen a versbe is beleértendő tehát 1956 érvényes léthelyzete az emlékezetben, de természetesen a konkrét időtől független igazságtartalma is van, hiszen nagycsütörtök a keresztény hagyomány szerint az utolsó vacsora, Jézus elárultatásának és elfogatásának napja, amikor Jézus búcsút vett a tanítványaitól és felkészült az áldozatra. A húsvét előtti nagyhét liturgiájában a szenvedés első napja kedd, s a harmadik, a legnehezebb az a csütörtök, amelyen Jézusnak a Getsemáne-kertben el kell döntenie, hogy vállalja-e sorsát. Nagycsütörtök a gyász napja, ezért csütörtök estétől szombat estéig hallgatnak a harangok…

…beszél a költő. Néhány, jóformán önkényesen kiragadott idézet a versből: „Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog. / Kiáltoznak az újságárusok. / Hallgatnak a virágárusok. / A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon… / Ki tudja, hogy itt vacogva állok? / Kinek vegyek most virágot? / Hol vannak a jó barátok? / Ki hallja meg, ha kiáltok? / Nézem az esőt / téged keresve. / Hívlak kékülő szavakkal… / És piros, sárga, zöld fényvonalakkal / óriás söröskorsót / rajzol az esőbe az este. / Megszületik az elmúlásba esve. / Hová megyek? / Mit énekelek?... »Ments meg uram engem a gonosztól!« / A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon… / El kéne szaladni. / Itt kéne maradni… / Én nem kiáltok, / nem mondok átkot, / csak állok az esős szivárvány-vadonban, / szájamból nagyanyám szava lobban: »Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól, / ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól, / ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól, / ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!« … / Itt állok egyedül. / Ázott fejemet lehajtom… / A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon. / Csütörtök este van. / Nem átkozom magam. / Nem siratom… / S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan, / a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.” 
Mai szemszögből kicsit ironikus és meghökkentő az utolsó és egyben a verset záró két szó, valahogy visszaránt arra a bizonyos valóságos helyre és napra. És merre induljon a költő? Hát „hazafelé életre-szántan!” A vers igazsága viszont már időtlen. A „szocializmus korszakában” meghatározás ma már nem is több mint a vers alkotásának datálása. Vajon érvényes maradhatott-e a költészet társadalmi szerepe, amikor a költő csak a szavakba menekülhetett, de a hatalom tiltotta, hogy azokat másokkal is megoszthassa. Legfőbb kérdés azonban, hogy a költészet megmenthet-e a Gonosztól? Mindenki rögtön rávágja a pátosz- és elfogultságmentes választ: tulajdonképpen nem. Természetesen nem, de… a költők újra és újra és rendületlenül próbálkoznak vele. Az igaz költők már csak ilyenek! Na és hányan, de hányan nevetik ki őket és persze tartják eszement bolondságnak azt, amit az igaz költők pénz, gazdagság, hatalom, halhatatlanság helyett a maguk számára kérnek az istenektől.
Juhász Ferenc Esti könyörgés című verséből: „Adj még néhány évet nekem / szívembe-rejtett Istenem: / lehessen újra énekem, / dal, éposz, mámor, értelem. / Néhány egyszerű költemény, / világ-varázsból küldemény, / mindennapi föltámadás, az életre csodálkozás.”