Kambodzsa második különlegességével Skuonban ismerkedtünk meg, a sült rovarok piacán, amiről a város leginkább ismert. Pácolt és forró olajban ropogósra sütött bogárral, kukaccal, lárvával már eddig is találkoztam. A sült szöcskét meg is kóstoltam valahol Dél-Amerikában. Arról most nem is szólok, hogy elkezdték ezek európai népszerűsítését is – tudtommal nem nagy sikerrel. Skuonban ellenben valami mást is találtunk: sült tarantulát! A méretes pókot, amely bőséges fehérjeforrás, a khmerek a szocializmus idején kezdték el enni, egyszerűen azért, hogy ne haljanak éhen. Miközben kívül egészen kemény ropogósra sütik, belül állítólag szaftos marad. Nem kóstoltam. Az ott tébláboló gyerekek egy-egy élő példányát babusgatták és mutogatták nekünk, tesztelve minket, hogy megijedünk-e tőle.
Kambodzsa persze Angkorért maradt meg emlékeimben. Így láttam akkor is, amikor elrepültünk onnan Laoszba, és most is, amikor rátérek ennek a legegzotikusabb helynek a bemutatására.

Laosz, az egyetlen ország Indokínában, amelynek nincs tengerpartja. Bonyolult, sok harccal tarkított történelme időszámításunk első századaiban kezdődött, amikor a lao törzsek letelepedtek, illetve rátelepedtek az itt talált más törzsekre. Sok harc következett, és vagy ők uralkodtak, vagy őket uralták, míg 757-ben első államukat is megalapították, de az is a Khmer Birodalom része volt. Utána is még voltak megjelenő majd eltűnő királyságok, míg a félsziget sok belső harca után, a 19. század végén – a többi térségbeli állammal együtt – francia fennhatóság alá került. Utána egy ideig a japánok foglalták el, de végül a franciák hódították vissza és biztosítottak számára részleges autonómiát 1949-től, míg végül 1954-ben a genfi konferencián elismerték a Laoszi Királyságot – de még mindig ott maradtak a francia csapatok. Aztán még az indokínai háború is begyűrűzött ide, Vietnámnak köszönhetően, amely végül legyőzte a király csapatait 1975-ben, és valószínűleg az uralkodó eltüntetésében is szerepe volt. Az eléggé egybehangzó vélemények szerint a közreműködésükkel kerül a király és családja átnevelőtáborba, ahol halálukat is lelték valamikor. Ám csak találgatások vannak, hogy mikor (talán 1978–82 között) és miképp haltak meg.
A hatalomváltás után neve Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságra változik. Vietnám sokáig katonákat állomásoztatott benne, meg tanácsadókat küldött, és a mai napig igen szoros a kapcsolatuk.
Egypártrendszerű állam, ám minden kommunista hatás és szervezés, befolyás ellenére, a mindennapokban és különösen, ha turistaként járunk arrafelé, nem érződik ennek a hatása. Sokkal inkább a természeti népek és a buddhista kultúra keverékéből összeálló különleges városok, szinte érintetlen természeti csodák és kis, elmaradottságukban is elragadó falvak adják a jellegzetes képét és hangulatát.
Lakosainak száma 2022-es becslés szerint 7,5 millió. Ez a becsült adat igen sokszor visszaköszön, amikor Laoszról van szó, mert a félsziget talán legelmaradottabb állama, meg a legfiatalabb is, a szó minden értelmében. Fiatal a lakossága és a technikai felszereltsége, meg a gazdasága, felzárkózása, iskolázottsága. A lakosság mindössze 70 százaléka írástudó, egyetlen egyeteme van. 
Különleges ország, mert különleges a lakossága. Nem mindennapi az etnikai és nyelvi összetétele, meg a vallási megoszlása sem. Természeti adottságai is csodásak. A romantikus, burjánzó természeti környezet, a kedves, lelket melengető egyszerűségű emberek, a nyugalom lenyűgözött. A legkedvesebb élményként maradt meg nekem.